Csak hogy el ne felejtsem milyen is volt ott ahol

Be kell látnom, én és a Maggi verhetetlen párost alkotunk a chilisbab főzés világában, és bár a kontroll csoport nem volt nagy, tekintve hogy csak én ettem belőle, de az kell mondjam hogy egész finom volt. Sajnos az első napot némiképp beárnyékolta hogy a testem meg van győződve róla hogy japánban ragadt, ezért délután öt körül ledőltem egy órácskára, aminek eredményeképp hajnal háromkor keltem. Na de semmi gond, nem megy gyorsan a visszaállás, ezzel azért számolni lehetett.

Ma még nem kezdtem neki nagyon a házimunkáknak, mert hát futni sem kezd úgy az ember hogy itt a maraton aztán azt lefutom, így szépen komótosan beizzítottam a mosógépet, és az irgalamatlan ruhakupac eliminálásába kezdtem. Jelzem a mennyiség annyira nem csökkent hogy érzékszerveimmel nem detektálható a változás, de bízom benne hogy egyszer majd elfogy. Viszont a nagyon durva koreai import seggmosós seggszárítós WC ülőkét beizzítottam, szépen rendbe szedtem, és már órák óta UV fénnyel bombázza a kagylót, ami egyrészt állati menő, másrészt megöl mindent amit a domestos majd utána a sósav életben hagyott. Jó tudom, hogy azért ez már kicsit overkill, de hát végül is a kolbász sem úgy készül hogy csak egyszer öljük meg az állat, hanem több lépcsőben egyenként is halálos csapásokat mérünk reá.

Aki egyébként nem ismerné a modern technika eme vívmányát, annak néhány ízelítő, a repertoárból: mos: ezt könnyű elképzelni, jön egy fúvóka és spricceli a vizet. Női mosás : olyan mint az előző csak előrébb csinálja. Szárít: hát ez pont az ellenkezője a mosásnak, minél tovább csinálja annál szárazabbak leszünk odalent. Masszázs: na akkor a fúvókából ilyen furán pulzálva jön a wasser. Turbo: ez majdnem olyan mint a masszázs, de biztos valami másképp történik. Nyilván állítható a víz nyomás, víz hőmérséklet, ülőke hőmérséklet, fúvóka pozíciója, szárítás intenzitása, és mindezt egy visszafogott LCD-n is követhetjük. Akinek ez nem lenne elég, rettenetes hegedűzenét is kérhet az Etikett gomb megnyomásával, ami inkább csak azt a jellegű kíváncsiságunkat elégíti ki, hogy hogy hangozna egy hegedűn játszott dal ha lehúznánk a WC-n a mobiltelefonunkat pont amikor a netrádión streameljük a „kinyerma” műsorát az Astoria szálló halljából. A fűthető ülőke nagyon nagy találmány, tekintve hogy előrelátó ember nem ül le nadrágban a WC-re mert abból igen komoly baleset lesz. Vagy úgy ahogy gondoljuk, vagy úgy ahogy egy régi kedves ismerősömmel történt élete első komoly piálása után, hogy érezte gond lesz és jönne vissza az Éva vermut, és azt még tudta ugyan hogy annak a wc lesz a legjobb helye, sőt azt is tudta hogy nem pisilni megy , de sajnos simán betolatott a fajanszhoz, majd igényesen kihányt az előszobába…

Az itthoni executive lifestyle életérzéshez hozzátartozik, hogy kiültem az erkélyre amikor még sütött a nap, és egy üveg vodkát megnyitottam. Sokkal kellemesebb lett minden, még a nap is jobban sütött rám. Este meg körkapcsolásban ittunk Budapest-Csomád-Miskolc-Csobánka-Echingen ötszög részvételével. Azért elgondolkodtató, hogy nem is oly rég még kiváltság volt a telefon, és nagyon menő volt akinek volt egyáltalán a lakásban egy kis abroszos hokedli-szerű telefonállványon az előszobában, ami a napirajz tanulsága alapján, készülhetett tizenkettes betonacélból is mint ipari tanulói vizsgamunka.  Ma meg simán tudok videohivást kezdeményezni egy basszal a zsebemből ami mint a Star Trek trikoordere méri a helyzetemet, a sebességemet, magasságot, mágneses erőket, gyorsulást, hangerőt, meg még ki tudja mi mindent… Azért így könnyebb karanténkodni…

Na de térjünk vissza kicsit Japánra, mert azért vírus ide vagy oda, volt ott látnivaló rendesen.

A napjaim úgy néznek ki ott, hogy reggel ébredés Mito belvárosában, a pályaudvartól nem messze egy APA hotelben. Ez egyébként a JAPAN szó közepéből jön, semmi köze az apákhoz. Ez a hotel lánc általam eléggé favorizált, mert normális szállást ennél olcsóbban ott kint szerezni elég nehéz. Ráadásul mivel ez vidék, így a szobák is már-már normális méretűek, a mostani 13nm volt, ami kicsi ugyan, de legalább a bőröndöt ki tudom nyitni a földön. Csak hogy mindenkinek legyen fogalma, a 9nm-es szobában csak az ágyon lehet bőröndöt nyitni, a 10nm-esben már lehet nyitni a földön, csak akkor kimenni nem lehet tőle a szobából, a 13 nm-es pedig megengedi azt a luxust is, hogy nyitott bőrönd mellett éljünk, mozogjunk, stb. A tisztaság ott teljesen alap, makulátlan mindenütt, soha semmi kivetnivalót nem találtam, szóval emiatt nem kell aggódni.

Na irány reggel melóba, lift előtt kihelyezett alkoholos kézfertőtlenítővel tisztálkodás, majd lifttel le. Soha az életben nem utaztam még olyan lifttel aminek ennyire semmi hangja ne lett volna. Én nem tudom ezek hogy csinálják, de döbbenetes. Nincs rázkódás, nincs remegés, és ez az egész országban mindenütt így van. Megmondom őszintén nem is értem. Műszakilag nem értem!

A pályaudvar kb 2 perc séta és már a vonatnál is vagyok ,amin minden reggel úgy fűtöttek, hogy attól fostam meggyullad a seggemen a nadrág. Apropó vonat: Japán-szerte rájöttek, hogy nem kell alacsony padlós vonatot tervezni, hanem mélyebbre kell ásni a sínt, vagy magasabbra építeni a peront, és akkor pont egy szintben lesz a vonat padlójával. Csak úgy mondom...  Nyilván a vonat pontos, és bár ez a leglassabb létező vonat arrafelé, mégis 100-120 közt hasít. Három megálló, azaz három város, és 18 perc múlva már ott is vagyok Tokai pályaudvaron. Ez is város, bár sokkal falusiasabb jellege van mint azt az ember gondolná. Mindenhol szántóföldek, fólia sátrak, a házakhoz kisebb nagyobb kertek tartoznak, és minden szépen rendezve van.

Itt bringára pattanok, ami bár nem teljesen a méretem, tekintve hogy ha telitalppal a földön állok, és a lábam sem nyújtom ki teljesen, akkor is lazán-faszán ki tudom tolni a kis piros brinyót a lábaim közül. Amúgy teljesen rendben van, Shimano háromsebességes agyváltós, elől kis kosárkával. Nyilván a kanyarodás nem egyszerű vele, mert a lábaim folyamatosan útban vannak , de nincs okom panaszra. Összehasonlításképp ezzel bent vagyok olyan 15 perc alatt az intézetben, szépen a kertek alatt, míg taxival kb 8 perc, de egy odaút jelenleg  olyan 3800Ft körül alakul.

A taxisok közül természetesen senki nem beszél angolul, de egy Naka-ken, és mindenki tudja merre megyek.Van viszont mechanikus ajtó kinyitás egy karos mechanizmussal, és visszafogott csipke installáció, aminek a miértjére józan ésszel nem tudok választ találni.  Visszafelé egyébként sokkal rosszabb a helyzet, mert ha hívom a taxit, az akkor is a pályaudvarról indul, és ott kapcsolja az órát, és 6100 Ft alatt tuti nem úszom meg az utat. Napi tizezer körüli összegért meg azért inkább bringázom kicsit.

A bringa egyébként a pályaudvaron lakik egy ingyenes bringaparkolóban. Néha ha nem találjuk a gépet, akkor sem kell aggódni, csak valaki szépen összerendezte őket, hogy rendesen egymás mellett álljanak. Gondolom a városkép miatt… Mókás nem?! Tavaly mikor vittem vissza a bringát, és adtam le a kulcsokat akkor visszaadtam a lámpákat is amik levehetők a kormányról-vázról. A japán kolléga meg kérdezte hogy miért vettem én ezeket le? Hát mert a pályaudvaron hagytam a bringát éjszakára! –mondtam. Mondta hogy tudja hogy ott tárolom, de ez nem válasz a kérdésre hogy miért vettem le a lámpákat…. Ohh ha tudná… Hogy itthon nem csak az a lényeg hogy milyen erős a lakatod, hanem azt is figyelni kell, hogy amihez kikötöd az milyen erős…. nemhogy lámpa…

Út közben nem tudom figyelmen kívül hagyni a helyi JDM autókat amiknek a leggyakoribb képviselői a kei-car-ok. Ezek mindegyike egyszerre a praktikum csimborasszója és a kubista menyország zabigyereke. Ugyanis az autók mérete és pár egyéb paramétere korlátozva van. A méret oly módon, hogy max szélesség*magasság*hossz. Nem kell felsőfokú matematikai képzettség ahhoz hogy mindenki rájöjjön, az az autó adja a legnagyobb belső teret, ami a legjobban közelíti ezt a hasábot.

Giampaolo kollégám, aki életvitel szerűen ott él, és napi 70km-ről jár be melózni kocsival, meg is mutatta a saját kis Hondáját. Én meg voltam győződve róla hogy ez belül valami baltával faragott kis nyomi fos lesz, de nem. Nyoma nincs a „fillérbaszó igénytelenségnek”, helyette van viszont két légzsák, négy elektromos ablak, klíma, navi, tempomat, automata váltó, keyless go, alufelni, elektromosan behajló tükrök, ABS, és a kijelzőn még a TV adást is lehet nézni.

A 660ccm-es turbós motor alapjáraton kicsit remegteti a bódét, de amúgy teljesen rendben van. A helykínálat viszont nagyon meglepő. Bő tíz centi a fejem felett, és mivel a hátsó üléssor is állítható, dönthető, teljesen hátra húzva, a lábam és az első ülés támlája közt volt még bő tíz centi… És akkor még mindig befér a szállítható négy ember napi cucca a csomiba.

Japánban alapjában a súly határozza meg az adó mértékét, és ugye e kei-car kicsi és könnyű. Továbbá az útdíj is alacsonyabb. Pl egy út Tsukubából ahol a kolléga lakik, 1360 Yen, míg egy rendes autóval kb 1700. A különbözet a jelenlegi 2,9 Ft-os árfolyam alapján majdnem egy ezres utanként, azaz napi kétszer havi 20 nap, 40000 Ft. Azért azt el lehet jobb helyre is költeni. A fogyasztása ennek 4,2 L/100km.

Mondta Giampaolo, hogy majdnem vett egy S660-as Hondát, ami egy rém pici roadster, és a pali aki árulta simán odaadta neki hogy használja egy hétig. Sajnos győzött a józanész, és a képeken látható N WGN lett belőle, de azért jó eljátszani a gondolattal, hogy ennyi pénzért túrhatja a hajunkat a szél is.

Azért ne legyenek illúziói senkinek, iszonyatosan pici a roadster, még egy Suzuki Splashhez viszonyítva is, mert 32 centivel rövidebb, 20 centivel keskenyebb, és 40 centivel (!!!) alacsonyabb.

Ilyen Kei-carokból van platós kisteherautó, sőt terepjáró is. Na de azért nem mindenki jár ilyennel, mert azért az intézetben is rá lehet bukkanni egy egy „hacsiroku-ra”, vagy R32GTR-re, amitől minden rendes autóbuzinak elkezd porcosodni odalent.

Na de most megyek, és kivakarom a fürdőszobát a koszból, mert hát karantén van vagy mi, és valami tevékeny dolgot is kellene csinálnom, nem csak a youtube-on bámulni a videókat amiket Győrfi Pál szakít meg öt percenként. Kedvelem én őt, csak hát mostanra már kicsit sok nekem ez.

Nos csütörtök este hazaértem Japánból, még mielőtt az összes repülőjárat leállt volna kis hazánk felé. Nem most kellett volna jönnöm hanem vasárnap, de sajnos semmilyen érdemi információt nem tudtam szerezni arra vonatkozóan, hogy a Finnair/BA járatok fognak e közlekedni még akkor is, vagy hogy Helsinkiből egyáltalán jön e majd ide valami, vagy Tom Hanks-es terminálos üzemmódra válthatok mire odaérek, ami kalandnak nem rossz, de azért jobb lenne otthon.

Az egész úgy kezdődött ,hogy kimentem Japánba, megnéztem előtte a híreket, és Japán nem volt a kiemelten szopórollerező országok közt, így mondom érdemes kimenni, és utólag azt mondhatom érdemes is volt. A meló rám eső része szépen haladt, kivittem egy csomó cuccot amit ki kellett, volt nálam optika szerelést megkönnyítő kis platform, amit fel kell szerelni az általunk tavaly szállított berendezésre, és könnyen lehet ezzel beszerelni a viszonylag nehéz (12kg) optika-kamera-kiskocsi kombót.

Továbbá vittem még egy nagyon tudományosnak kinéző alumínium koffert is, amibe saját kezűleg vágtam a szivacsokat. Erre meg azért volt szükség, mert az optika-kamera kombón olyannyira nincs fogás, hogy az döbbenet, valamint a helyi arcok sem olyan masszívak mint mondjuk én, és nem kell hozzá nagy képzelő erő hogy rájöjjünk, egy 50kg-os embernek a 12 kg-os basz a testsúlya 20%-a, míg nekem meg csak 10%, így nekik sokkal nagyobb szívás lenne ipari környezetben csigalépcsőkön rohangálni a cuccal, anélkül hogy odabasznák rettenetesen a korláthoz.

Ezért aztán ízléses kis dobozt kaptak, amire rá is lehet ülni akár, van füle gazdagon, ketten is tudják vinni, és még állati tudományosan is néz ki. Emlékészem tavaly mikor kint voltunk és szegények ott szívtak a cuccal, és kérdezték hogy mekkora ennek a súlya? Hát mondom fogalmam sincs, de ha hoznak egy mérleget akkor rádobom simán. Jómagam olyan 15kg ra tippeltem. Hoztak is egy antik szobamérleget, olyat ami ez a régi körbeforgó tárcsán jeleníti meg döbbenetes pontatlansággal a mért értéket. Szóvá is tettem, hogy ez annyira nem lesz jó, mert mondom a méréshatár elején ezek nem szoktat pontosak lenni, és hát 120kg-os méréshatárnál ez a cucc tuti az első negyedben lesz. Mondták, hogy semmi gond, álljak rá nélküle, majd optikával a kézben is ,és a két mérési eredményből egyszerű matematikai művelettel (gy.k.: kivonás) megkapják a kívánt információt. Hiába kardoskodtam, hogy ez nem biztos hogy jó lesz, mert akkor már a méréshatár végén leszünk erősen, ami szintén nem túl szerencsés, vagy másik nézőpontból közelítve visszaérünk a méréshatár elejére ismét, ami meg már nem is a ló túlsó oldala, hanem a túlsó ló túlsó oldala. Nem biztos hogy megértették, mert a tettek mezejére lépve már hozták is a cumót, és a kezembe adták, hogy álljak rá. Nyilván valahol az 5-és 10 kg közt ált meg, amit nem értettek teljesen, de amikor realizálta a kolléga hogy mi történt akkor leállíttatta a melót az embereivel, engem udvariasan megkért hogy le ne másszak onnan az istennek se, mert ilyet még tuti nem láttak. Maradtam hát és az ottaniak műszeresen tudták bizonyítani hogy bizony annyit nyomok élő súlyban mint egy ottani kisebb család.

Idén tehát minden meg lett volna ahhoz hogy beszereljük a berendezést egy portba. A JT60SA Tokamak portját úgy kell elképzelni, hogy egy nagyobbacska bejárati ajtó méretű saválló acél lemez, ami fel van csavarozva körbe vagy 100 db kétujjnyi vastag csavarral egy másik sokkal nagyobb vasdarabhoz. Mivel ez a „lemez” ott is legalább 100mm vastag ahol a legvékonyabb, így mindenki el tudja képzelni ,hogy ez nem teljesen az a szituáció, hogy a helyi Józsi-san meg Béla-san odaemelik , megrögzítik pillanatszorítóval, meg beletolnak két-két csavart hogy le ne essen. Ide daru kell, meg meghúzási sorrend, meg olyan tömítés ami kicsit kerül csak többe mint amennyit én valaha autóért fizetnék… És az hogy szar, az csak később derül ki, amikor a két méteres nyomatékkulcs már feltörte a körben állók összes kezét… Nem jó a vákuum… 10^-8 akárminek kellene lennie (pa m^3/min vagy mbar l/ sec) tök mindegy , ha az érték csak 10^-6, akkor az fos. Kész! Nincs apelláta, és bár mindkettő kis szám, nagyságrendileg az eltérés kétszeres, magyarul százszor akkora a szivárgás mint kellene…

Na ezért aztán a diagnosztika kint maradt, én meg dolgom végezetlenül jöhettem haza, bár az összes tesztet elvégeztük amit el kellett, szóval valahol mégsem volt ez olyan hasztalan.

Nyilván a vírus fenyegetettség ott is éreztette a hatását, bár mindenki mondta, hogy Ibaraki prefektúrában akkor még nem volt detektált eset, de azért mindenki a konzervatív megközelítéssel élt, azaz mindenki szépen hordta a maszkot, mert hát az ördög nem alszik. Én kb. 2 nap után kifigyeltem, hogy a pályaudvaron sorban állás van reggelente, ami más miatt nem lehet csak a maszk miatt, így én is beálltam.

Aztán ennek örömére a kinti két olasz kollégám is kérte, hogy vegyek már nekik is maszkokat, mert hát az egyiknek család és 3 gyerek van, a másiknak feleség, így én lettem a hivatalos maszk beszállító az irodában. Közben megvitattuk, hogy ez az egész mizéria annak köszönhető, hogy páran a világ túlsó végén úgy érzik az egész életük egy szar lenne ha nem ehetnének mosatlanul nyers denevért… Na de mindegy… Egyikünknek sem volt meg az a gyerekkori élményünk vagy csak az idő kisatírozta már a nyomait, amikor anyáink ránk parancsoltak, hogy „-Megeszed a nyers denevért addig fel nem állsz az asztaltól!!! „ , vagy hogy az asztal körül kergettek volna amikor nem akartuk nyersen enni a denevért… ahogy az is hiányzik, amikor a telken mosatlan denevért szedtük le a fáról, és anyáink ránk üvöltöttek, hogy „ Mosd meg mielőtt megeszed!! „

A kollégák elmondták hogy Tokioban lakó ismerőseik közül aki megteheti mert közel lakik a melóhoz az inkább gyalog vagy bringával megy hogy ne terheljék a tömegközlekedést. Ennek persze az iskolák bezárása is jót tett, mert így a tömegközlekedésen nincs akkora tömeg, és pl. a vonaton amivel minden nap ingáztam egész sok hely volt, még ülőhelyek is voltak, így a kapaszkodót sem kellett megfogni. A boltokban nem volt pánik, csak a maszk volt hiánycikk, de az is vehetett reggelente bárki. Wc papírt nem akartak felhalmozni az emberek valamiért.

A helyi arcok nagyon kedvesek voltak, és szerintem sokat javult a megítélésünk, mert nagyon nagyra tartották hogy jöttem a nehéz körülmények ellenére. Még az intézet nagyfőnöke is jött ,üdvözölt, és méltatta hogy mi mekkora jófejek vagyunk, hogy itt vagyok, és segítek nekik. Jól esett be kell vallanom.

Aztán ahogy néztem a híreket, egyre nyomasztóbbá kezdett válni a dolog, és a hazaút mellett döntöttem, mert ugyan maradhattam volna ott ha minden kötél szakad, és a pénzügyi hátteret is sikerült volna megoldani, de a legnagyobb félelmem az volt hogy bezárják a hotelt ha ott is komolyabbra fordul a helyzet.  Aminek hála én lettem volna az egyetlen plazmafizikával foglalkozó hajléktalan mérnök a szigeten, ami jól hangzik, de mivel a híd alatt is kamera van (nem vicc) ezért ott nehéz megoldani a mindennapi fedélnélkülözést.

Most meg itthon vagyok hála az Aeroflotnak, és az Energiatudományi Kutatóintézet utaztató expertjeinek, akik percek alatt szerváltak nekem egy jegyet hazafelé. Maximum respect!

Most itthon ülök önkéntes karanténban, mert hát ugye a konzervatív megközelítés azt mondatja velem, hogy mindaddig fertőzőnek tekintem magam amíg ennek ellenkezője be nem bizonyosodik, azaz le nem telik a 14 nap, vagy le nem leszek tesztelve. De mivel az egyetem bezárt, a kutatóintézetben sem nő fű sem, én meg abban a szerencsés helyzetben vagyok hogy ha van egy erős laptop meg egy jó net akkor bárhonnan tudok dolgozni, így most inkább itthon maradok ,és dolgozom itthonról. Ráadásul már elterveztem, hogy mennyi minden remek dolgot fogok csinálni otthon, mint pl ablakmosás, porszívózás, felmosás, hűtő leolvasztás, általános rendrakás, portörlés. Aztán jönnek olyan kuriózumok is mint pl a digitális seggmosós szárítós WC ülőke végleges installálása (ha már a wcpapír konvertibilis fizetőeszközzé lépett elő) , a modellező szettemben talált ECO hajómodell lefestése és általános javítása, autó takarítás a ház előtt, modellező cuccok közti rendrakás, kerékpár felkészítése a jobb időre, papírok dokumentumok szelektálása és iratmegsemmisítése, és még sorolhatnám. Függönyt is kéne mosni…. aztán meg kimosni azokat amiket a takarításhoz használtam… úristen, mennyi mosás… Jobb dolgom úgysem lesz.

Első nap tehát főzés indul, chilis bab… És az előtörő gázok hangjával ki tudom majd satírozni a köhögést  ha mégis emberek közé kellene mennem… De nem megyek…

Már itt vagyunk egy ideje, és az a helyzet hogy sokkal jobb mint vártam. Az emberek barátságosak, mindenki kedves, bár az kicsit zavaró hogy rendesen bámulnak. Nem egyszerűen összesúgnak a hátunk mögött, vagy diszkréten odapillantanának, ezek bámulnak, mutogatnak, és fotóznak is sokszor. Szerintem ekkora felfordulást itt még ember nem látott mint amikor mi végig battyogunk a szállodától a kb 2 km-re lévő „vérhas büféig”. Szerencsére mivel a taxi elég olcsó, ami azt jelenti hogy 8 Yüan az alapdíj (300Ft) és ebből pont el is jutunk a kajához, ezért inkább nem szoktuk igénybe venni a lábainkat.

Taxit fogni egyébként nem nagy ördöngösség, csak azt kell figyelni hogy az ablakban lévő piros felirat világít-e vagy sem. Gondolom az van ráírva hogy szabad, bár ebben itt nem lehetünk biztosak. Aztán meg megy a mutogatás, meg ha Józsi ül elől akkor az „itt forduljál balra barátom” jellegű magyar mondatok tömkelege. Van pár illegális taxis is, de azokat nem szoktuk annyira igénybe venni, mert nem tudjuk hogy mit akarnak elmutogatni.

Na szóval megérkezünk a Vérhas-büfébe, amit valahogy úgy kell elképzelni, hogy van egy kereszteződés, ami mellett olyan épületek vannak, hogy felnézni is rémisztő.

Irgalmatlan lepusztultság, és kábelek mennek mindenhonnan mindenhová. Apropó kábelek. Itt a villanyoszlopoknak igen nehéz dolga van, mert olyan kábeldzsungelt kell elviselniük, hogy néha meg is dőlnek a feladat súlyától. Ekkor azonban az okos kínaiak, egy olajozott mozdulattal odakötik vagy a földhöz, vagy valamihez az oszlopot, és már meg is van oldva, konzerválták is a problémát egy óvatos 30 évre. Én folyton attól fosok, hogy egyszer csak agyonbasz az áram, mert persze olyan is van, hogy két villanyoszlop közt mennek a vezetékek, majd egy kiválik közülük, és függőlegesen lejön a földig, ahol van vagy két méter még össze-spagettiződve, majd bemegy a földbe a járda mellett.

A már említett kereszteződés egyébként tök normális lenne, és nappal valószínűleg az is, csak a kajamaradékok tömkelege, meg az átlagosnál is retkesebb csúszósabb aszfalt árulkodhat arról hogy itt valami van ha leszáll az este. Este 8 körül aztán megindul az élet, jönnek a kis 3 kerekű platós mocikkal, húzzák maguk után a barbecue sütőt, meg minden egyéb szart, és kitelepülnek. Felállítanak pár sátrat, több kevesebb szépet meg asztalt, és indulhat a kaja. Na itt aztán olyan csoda dolgokat találni, hogy megőrülünk. Kommunikációs nehézségek például itt is vannak, mert ugye ez a közönség aztán tényleg nem beszél angolul, és az elején borzasztó nehéz volt elmagyarázni hogy két adag rákot akarunk enni, mert bazmeg ketten vagyunk. Nem értik! Kurvaéletbe nem értik, mi meg itt fogunk éhen dögleni. Na jó ez nem igaz, de némi sikertelen activity, és mobiltelefonos szótár progi segítségével sikerült kérni két sört. Nyilván azóta már rutinosabbak vagyunk, mióta az első napokban rendre meleg sört hoztak ki, és már mondjuk nekik szájunkkal, hogy „pí-gyo” akkor megértik hogy sört akarunk, és telefonon megmutatom nekik hogy hideg legyen. Aztán utána arra is rájöttünk, hogy miért nem akarnak ezek két adagot hozni nekünk. Hát azért, mert eleve egy kisebb méretű lavórban hozzák a rákok tucatjait, és azt kirakják az asztal közepére. Na abból eszünk mindketten, és ha elfogy lehet kérni újra frisset. Hála istennek, Józsival gasztronómia tekintetében gyorsan egymásra találtunk, mert már a repülőn a rákok tömeges pusztulását vizionáltuk, hogy ha majd egyszer megérkezünk akkor ott annyi rákot megzabálunk hogy még a tőzsdén is felmegy az ára, meg ilyenek. Aztán mondjuk ez így is lett. Az első héten nem is volt rákmentes nap, és bármennyire is fura, én itt hízom.

Szóval megjönnek a rákok, adnak hozzá nylon kesztyűt, és abban lehet falatozni. Szegény rákokban nincs olyan sok cucc amit meg lehetne enni, ezért kb. a 70%-a a testüknek a kukában végzi, vagy az útpadkán, mert a szemetet sokszor egyszerű mozdulattal kibassza a felszolgáló a járda mellé, a műanyag poharakkal, meg minden felgyülemlett dzsuvával együtt. Ott aztán a kocsik belemasszírozzák azt az aszfaltba, vagy az eső áztatja kicsit, vagy jön valami fura állat, és megeszi.

A rák további előnye azon kívül hogy baromira finom, hogy csípős olajban sütik, amitől az ember keze tök puha lesz, orrba szájba van hidratálva a kezünk. A másik kedvencünk, az olyan kaja amikor kis pálcikákra vannak feltűzve a halott állatok. Egy ilyen pálcika kb. 100Ft, és valamelyiken tintahal van, valamelyiken csirke, vagy malac, de vigyázni kell, mert valamelyiken disznóbél, vagy porcos csont van, ami nem annyira vicces, ahogy szerintem a sertésbőr meg a disznóorr sem. Viszont van kenyér is, fincsi pirítóst is tudnak hergelni nekünk a grillen, bár megmondom őszintén a kenyér az kb annyira hiányzik, mint Gombóc Artúrnak a görög saláta.

Ezek is baromi jók, és ami még nagyon jó benne, hogy ezt lehet gyorsan enni. A rák kicsit olyan mint a szotyi, hogy több energiát kell belefektetni hogy kipiszkáljam belőle a lényeget, mint amennyit az elfogyasztásával nyerek. Ezt viszont lehet tolni befelé ezerrel.

Tehát kereszteződésünkben ilyen utcai árusok vannak az irgalmatlan kosz és dzsuva kellős közepén. Azt beszéltük, hogy ezek a házak soha nem nedvesednek át, nem áznak be, mert ha naponta nem égetnek el 500 liter olajat előttük, akkor semmit. Szerintem a házak felületein egy 3-5 centis odaszáradt zsír tuti van, ami konzerválja az egész épületet az utókornak.

Néha üde színfoltként feltűnik a moslékos autó, ami egy kis platós teherautó, de olyan retkes, meg büdös, hogy azt nem lehet leírni. Nagy műanyag hordók vannak rajta, vagy legalábbis mi ezt sejtjük, mert az egész autót belepte a vastag pudva, szóval csak találgatunk. Ez aztán szépen igényesen összegyűjti a moslékot és elviszi valahová ahol gondolom újra kaja lesz belőle malac formájában, vagy ilyesmi.

Vannak olyan kajás standok is ahol szerintem szart főznek, mert olyan büdös van, hogy azt egyszerűen nem bírjuk mi sem, pedig elég edzettek vagyunk. Elképzelni sem tudjuk mi lehet ez ,és sajnos megnézni sem merjük, mert képtelenség odamenni, azt meg rossz néven vennék szerintem ezek is ha oda ásítanék egy kolort a kajás pultra.

Mondjuk itt ez lehet hogy nem olyan nagy probléma azért, mert itt mindenki köpköd, és néha a rövid szoknyás csini csajszik kis felszívnak egy olyan turhát, hogy az ezer méter mélyről feltörő ásványvíz sincs a picsába se tőle, majd úgy kivágja a placc közepére, hogy csak úgy csattan. Nyilván ebbéli tevékenységükben az sem hatja meg őket, hogy mondjuk épp a boltban a pénztárnál állunk sorban, a mellettem álló koma simán odadörrent egyet a kassza elé a járólapra.

Azon elképzelések birtokában hogy ha ide jönne egy otthoni ANTSZ-es felügyelő, az tuti felvágná az ereit a látványtól, de mégsem fekszenek a romlott kajától holttestek lépten-nyomon, azt bátorkodtuk leszűrni, hogy mi sem fogunk megdögleni, és eddig igazunk is volt. Bár én felkészültem az idejövetelre, mert az Immodium, meg a széntabletta az csak az előörs a budin ágyazás megakadályozására, a nehéz tüzérség viszont olyan komoly állítólag, hogy 3 szem és karácsonyig nem kell menni budira. Mondjuk azt nem tudom felengednének-e minket a repülőre ha a rosszulléttől úgy néznénk ki mint a Blue Man Group kétharmada, de állítólag ez a cucc hatékonyabb mintha Smith ügynök „bevarrná” a seggem, mint Neo száját a Mátrixban.

A másik nagy kedvencünk olyan 5 percre a szállodától egy olyan étterem, ahol fényképes étlap van. Mondjuk oda kell figyelni, mert tüzetesen át kell nézni hogy mit akar az ember, mivel a kacsa az sokszor 10-12 kacsafejet jelent ízlésesen tálalva, és a disznóbél, meg a porc itt is előkerülhet. A három hete még sci-fi-be illő száznapos tojást meg úgy toljuk befelé mintha ezen nőttünk volna fel, annak ellenére hogy feketére van rohadva a sárgája, a fehérje meg mint a kocsonya, fura barnás és pálcikával enni szerintem az expert level 1, innen csak egy szint van feljebb, Guanghai felesége, aki ki tudja piszkálni a rákot pálcikával a kabátjából.

Földimogyis szószban halott tehén, és a 100 napos tojás

Aztán valamelyik nap elmentünk a GouGuo Plázába, amit itt nyilván nem így hívnak, szóval a taxisnak aztán lehet mondani hogy ide vigyél, folyton csak buta nézés a válasz, vagy elkezd beszélni kínaiul, amire Józsi már tolja is a „…menjél barátom egyenesen, aztán a következőnél meg forduljál jobbra…” mondatokat, miközben én iszonyatos fos kiejtéssel tolom hátulról hogy „tábudaong” ami kb annyit tesz hogy nem értem. De valahogy mindig odaérünk! Na itt aztán van egy kajálda ahol már ettünk párszor, és elképesztően finomak a kaják, ráadásul akkora adagok, hogy először az volt az érzésünk, hogy ez soha nem fog elfogyni, és lehet itt alszunk mire betoljuk. Kagylók, rákok, tintahalak, másféle kagyló, fokhagymával, csodálatos fűszerezéssel, egy kész ízorgia az egész. Fantasztikus.

Sajnos a minap kipróbáltunk másik éttermet is a plázában. Hiba volt. Lehet választani hogy mennyire csípjen a kaja, hát a koma becsillagozott nekünk egy kettest a négyből. Nos mindketten szeretjük a csípőset, de én konkrétan már nem kaptam levegőt a közepénél, Józsi meg szédülni kezdett, mivel szerintem olyan 40 db erős paprikát metéltek bele a rákunkba, mi meg rendeltünk belőle két lavórral. Nem tudom minek hozott a csaj két pohár forró vizet, de én a végén már abba áztattam az ujjaimat, meg dörzsölgettem vele a számat, mert még a szakállamat is csípte. Ledobtunk magunkról két liter vizet az tuti, mire leküzdöttük. Egyébként mókásak, mert nem beszél senki angolul itt sem, ezért úgy érzik hogy ha sokan vannak akkor el tudják nekünk mondani (vagy legalább mi megértjük) hogy melyik kaja micsoda. Ráadásul ha nem értem, akkor hangosabban mondja. Fasza!

Aztán ugye van az üzemi menza a félszigeten ahol melózunk. Na ennek van két szintje. Az alsó a pórnépé, és még a kínai kollégák szerint is bitang szar a kaja, ezért minket a felső szintre vittek, ahol rendes étlap van, meg pincér szolgál ki, akik mondjuk majd összepisilik magukat mikor meglátnak minket bejönni, és rettenetes zavarban próbálnak kiszolgálni minket. Itt ugye a szokásos rák és egyéb finomságok mellett, néha belefutunk olyanokba is mint a szószos csirke.

Csirkecsőr

Csirkefej tarajjal

Ezt ugye minden jóérzésű ember úgy csinálná, hogy fogja a csirkét, és a csontok kapcsolódási pontja közt szépen átvágja a dolgokat, és téma szerint rendezi az állatot a tálban, azaz vannak neki lábai, meg szárnya, meg melle meg minden. De mi történik, ha egyébként távoli rokon szakmák találkoznak mint pl a pék és a szakács, hát elkezdik használni egymás eszközeit. Nekem meggyőződésem, hogy ezt a csirkét úgy bontották szét, hogy bevágták a kenyérszeletelőbe, aminek a vége az lett hogy egy kockacukor méretű húsdarabban, tuti van pár csontszilánk. Természetesen a feje az simán benne van csőrrel szemmel taréjjal együtt, mert hát ha csirkét kértél akkor jár az egész.

A hal kb hasonló, én ennyi szálkát még életemben nem láttam, mint itt egy átlagos halban. Néha előkerül gasztronómiai kalandozásaink során a béka is, ami meglepően finom, csak sokat kell játszani vele.

A békák is döglenek értünk

Józsival hazafelé botorkálva megállapodtunk hogy a legjobb az lenne, ha a génsebészek nem a hülye birkát kereszteznék a kecskével, mikor tök egyforma mindkettő, hanem mondjuk Európában a dinnye-málna-galamb kombó lenne ami azt jelenti, hogy dinnye méretű repülő málnák repülnének be az erkélyte, amiket ha fejbe baszok egy fotelággyal (ez a része tényleg megtörtént, Káka barátomnak hála) akkor már pakolhatom is be a mélyhűtőbe. Ázsiában meg a bálna-garnéla-napraforgó-erőspaprika kombó lenne a menő, azaz akkora rákok mint egy bálna, ami néha kiúszik a partra, és szépen megpirul csípős napraforgó olajban. Csak oda kellene menni, egy benzines flexszel levágni róla a páncélt, és már lehet is szépen enni belőle. Késsel villával, kétpofára zabálni.

Na egyik nap a segítőnk, Yang mondta hogy az a menza ami alul van szar, a fenti meg drága, de menjünk el egy másikba, mert az sokkal jobb. Elmentünk, nem nézett ki rosszul a kaja, és mivel volt ott valami ami nem tűnt se rizsnek, se zöldségnek, gondoltam az lehet a hús, hát mondom akkor én arra rámennék. Yang mondta hogy malac, hát mondom azt én is igen jól ismerem, nem lehet gond, még valami prézli szerű kabátja is volt, hát hajrá. Nos malacnak malac volt, csakhogy rizsporba forgatott sertészsírt vettem, ami miatt ez a kajálda még azelőtt kiesett a látóteremből, mielőtt befejeztem volna az ebédet.

Szókészletünk is a kajálással van összefüggésben. Megérkezéskor dobunk egy „nyíhao”-t ami a hello megfelelője, aztán a „pí-gyó” a sör, ha pincért akarunk akkor „füje” ha meg fizetni akkor meg „májdánn”, és ha rizst óhajtanánk akkor „mí-fan” a varázsszó, ha meg végeztünk akkor meg egy „sí-sije”- vel köszönjük meg a fáradozásokat.

Na megyek eszek némi sárkány gyümit meg mangót, mert megérdemlem!

Gasztroblog: OFF

Páka!

Elindultunk hát Józsival az éves rendes atomnyaláb emissziós spektrométer építés helyszínére, Kína Hefei nevű városába. Akinek nem lenne ismerős a név, az ne aggódjon, a térképen is alig jegyzik, mert kis város, alig 7,5 millióan lakják, és még metró sincs, bár a helyiek gondolom kicsit berágtak, úgyhogy most építenek is egyszerre négyet. Na de ne rohanjunk ennyire előre, szóval egy álmos szombaton nekivágtunk római átszállással Pekingnek, majd onnan Hofeinek. Nyilván az online check-in mindenhol működik, kivéve amikor az Alitalia/ Air China szállítja az embert. Rómába sallangmentesen megérkeztünk, mondjuk beszállókártyát azt nem adtak csak Rómáig, onnan meg oldjuk meg, és mondjuk a csomagot se sikerült csak Pekingig eljuttatni, de hát ezt mi pont leszartuk. A kiscsávó akinél csekkoltunk kissé nagy arc volt, mert megjegyeztem neki halkan, hogy jó lenne ha a csekkoló terminálon az Alitalia is venne magának egy helyet, főleg ha már a neten keresztül nem lehet csekkolni, mire csak annyit mondott hogy hát pedig ez mindenkinek szokott sikerülni, épp hogy nem tette hozzá hogy minden hülyének. Na aztán 4 perc csapatmunka után ő is ráérzett mint süket ember a fingszagra, hogy ez neki sem annyira megy, így adott egy fecnit Rómáig, onnan meg oldjuk meg, de a csomagot azért elküldte Pekingbe. Kurvára bízhatott bennünk, de azért ott elgondolkodtam rajta hogy ha most kő gazdag lennék, akkor eltranszportálnám a gyereket oda, oszt’ ott próbáljál meg beszálló kártyát szerezni a gépre ahol annyit sem értenek angolul hogy hello.

Na mindegy, elindultunk legalább Rómába. Nyilván aki a gyarmatról jön annak nem jár a gép mellé a lépcső rögtön, úgyhogy egy óvatos 20 perc várakozás után méltóztattak hozni valamit amin lebotorkálhattunk a gépről. Ennek én még örülnék is ha nem 55 perc lett volna az átszállásra, de így mondjuk nem voltam maximálisan boldog. Aztán nagy nehezen megtaláltuk a megfelelő kaput, ahol na vajon mi volt az első kérdés? Hát persze hogy a beszállókártya. Mivel kb 8 perccel voltunk indulás előtt, ezért nyomtattak is nekünk villámgyorsan két jegyet ami a nagy kapkodásban dohányzó járatként lett feltüntetve, de mondjuk mi pont leszartuk, csak menjünk már. Elindultunk végre, wc mögött középen négy ülés egymás mögött , rendes lábtérrel, ahogy kell. Mikor már azt hittük beköszöntött a kánaán, a mellettünk ülő anyuka ölében lévő, addig mélységes kussban lévő gyerek el nem kezdett üvölteni. Na mondjuk én a gyereksírást egyébként is pont imádom, még akkor is ha van ehetőségem elmenni onnan, hát így meg aztán pláne. Lelki szemeim előtt megjelent egy olyan zárt bukósisak, melynek plexije helyett egy kijelző van, a szájánál egy mikrofon, a fülénél egy-egy 100W-os hangszóró, és a tarkójára meg egy irgalmatlan erősítő van csavarozva. Ezt aztán ráadják a kis kölökre, aztán ha csak sóhajtani merne, az is 130dB hangerővel tolódna bele az agyába a hangszórókon keresztül, miközben a kijelzőn aranyos erdei állatokat belezne ki mondjuk egy hipszter-zombi. Aztán amikor levennék róla akkor már tutira tudná értékelni a csendet, meg ráérezne hogy a világ körülötte mekkora fasza, vagy ha tovább üvöltene akkor is a két problémából amik közül az egyik, hogy üvölt a másik meg, hogy nem tudjuk miért, az utóbbira választ kapnánk. Az 50%-os sikerességi ráta meg ugye garantált, tehát ez egy hatékony szerkezet lenne.

Hosszú órák után megérkeztünk Pekingbe. Hát ez nem annyira kicsi reptér, orrba-szájba mozgólépcső, szellemvasút, minden szarral utaztunk, bár kicsit értelmetlennek éreztem az egyik megállónál a „Kérjük itt ne szálljon le!” figyelmeztetést, mert mondjuk nehéz lett volna bezárt ajtóknál. A vámosok itt is remek arcok, itt pont a gyerekzáras öngyújtó volt a társadalom ellensége, így azt elvették, nehogy valami baj legyen vele. Mivel őket sem értettem tökéletesen, ezért aztán nem kérdeztem rá, hogy ennek mondjuk mi értelme van, mikor egyszer már eljött Kínából Magyarországra, majd onnan vissza is ment akkor ugyan mi baj lehet vele?!

Az utastájékoztatás terén nem túl pallérozott a pekingi reptér. Azt hogy megváltozott a beszálló kapu azt csak ott írják ki, de be nem mondják, legalábbis angolul tuti nem. Azt pedig hogy valójában késik a gép, azt meg sehol nem írják ki, mint ahogy azt sem, hogy mikor kezdődik a beszállás, vagy hogy egyáltalán mikor indulunk. Gond persze nem volt ebből, Józsi elhevert egy padon, én meg vettem mindenféle löttyöket, és cigiztem a kijelölt dohányzóban, ahol bár nincs senkinek öngyújtója, a falra szerelt elektromos gyújtó elé járulhat mindenki, mint valami szertartás során, és már mehet is a pöfékelés.

Sajnos a Hefeibe tartó gép késett, mert állítólag vihar volt Peking körül, és nem engedték fölszállni. Cserébe viszont a sors úgy hozta hogy Józsi a folyosó mellett kapott helyet, én meg az ablaknál, és egy helyes joghallgató lány ült be közénk, aki ráadásul angolul is beszélt, így egy csomó újdonságot megtudtam az országról. Mondjuk itt már éreztem, hogy megyünk bele a mélykína bugyraiba, mert még a személyzet is furán mosolygott rám, és feltűnően kedvesek voltak velem, de aztán Shuangshuang megnyugtatott hogy annyi az egész, hogy Hefei nem egy tipikus turista célpont, aztán ez lehet a gond.

Érkezésünk után irány a taxi, ahol egy helyi arc megpróbált minket levenni mint a nagykabátot, mert azt mondta hogy 300 Yüanért visz be minket a belvárosba. Na ezt mi kicsit sokalltuk, így beültünk egy másikba, aki 80-ért simán behasított velünk órával, hivatalosan. Egyébként tök jó úticél Kína azoknak akik nem beszélnek angolul, mert itt se beszél senki, amit Józsi úgy oldott fel, hogy meg se próbál velük angolul kommunikálni hanem tolja magyarul mintha otthon lenne. Az activity nem megy, miután megmutatjuk neki hogy hová kellene minket vinni, kérdezzük az árat, olyan üveges tekintettel néznek, hogy az vérfagyasztó. Nem tudom mi a lófaszt gondolnak mit kérdezek, de hát szerintem a taxistól annyit szoktak kérdezni hogy szabad-e a kocsi, elvisz-e a címre, meg hogy mennyi lesz kb. Na ezek meg pont olyan bután néznek, mintha azt kérdezném tőlük, hogy dalban mondja el a szelephézag eltérést az ideálistól.

Na hát én azt hiszem itt érdemes kitérni a közlekedésre kicsit, meg úgy a morálra. Szerintem itt nincs kresz. Vagy lehet hogy van, de pont leszarja mindenki. Mindenki dudál ha kell ha nem, mindenki tolakszik, a lámpa meg a sávok felfestése az mintha nem is lenne. A taxis bácsit körülvette egy plexi fal, ami olyan retkes/kopott volt hogy azon tuti nem lehet átlátni, de ez szemmel láthatóan nem zavarta emberünket. Nyilván a hátsó ülésen az öv luxus, de annyira hogy még helye sem volt, pedig az autó nem lehetett 10 évnél öregebb. Ezzel szemben volt igényes huzat mindenhol, hogy a rettenet műbőr ülést megóvja az emberektől, és volt egy olyan tetőkárpit, hogy hozzá képest azoknak a klímagépeknek a szűrőbetétei amelyek miatt legionella fertőzésben meghalt egy komplett iskolás csoport, az arany tisztának tűnik.

Mindenhol tolja a dudát mindenki, tök mindegy hogy jön-e valaki, vagy egyáltalán mozog-e az autó. Két sávban simán halad három autó egymás mellett, és a záróvonal funkciójáról se mindenkinek van fogalma, de annak a sofőrnek aki a melóba visz minket reggelente annak tuti újat mondanék, ha elmesélném neki, hogy európában ennek a feléért is megcsinálna a rendőr a közeli szántásban. Az őt nem zavarja ha a gyorsforgalmi úton ahol kétszer két sáv van ott úgy előz hogy a szembe sávba átmegy minden kerékkel, miközben a sebességhatár átlépésénél csak abba szarik bele jobban, hogy jönnek szembe is. A kereszteződés közepén a villanyvezetéknek nekitámasztott falétráról szerelgető embert is megdicsérik némi dudaszóval, mint ahogy bárkit aki éppen arra jár.

Az autók meg nagyon érdekesek. Nem tudom kinek ismerős a VW Santana név? Ha nem annyira akkor elmondom, hogy még a malacorrú Passat előtt volt egy sorozat amiből gyártottak lépcsős hátút Santana néven. Na szerintem ezt itt még mindig gyártják. Rengeteg taxi van ilyen, de rendőrautót is láttam, és persze láttam anyukát ilyennel hasítani ami majdnem zsír új volt.

Na ha anno azt mondtam hogy Koreában az autók furák, akkor itt meg egyenesen beszarás. Minden olyan mintha a ismert európai autó lenne, de nem az. Láttam emlékezetből rajzolt Toyota Aygo-t,

Aygo??? Áj, dehogy!

és lépcsős hátú 307-es Peugeot, de még 15 évesnek kinéző Citroen C-elyse-t is.

Ilyennel versenyez Loeb? Citroen C-elyse

Skoda WV, audi sok van. Ezeket felismerem. De a többit nem. Olyan jelek vannak hogy elképesztő. Van ami ovális, belül meg csillag mint a mercinél, de nem három hanem ötágú. Na ők a mercire mentek rá, minden autójuk úgy néz kii mintha mercedesből indultak volna ki, de aztán valamit ők is hozzá akartak tenni, ami miatt borzaszóan semmitmondó autó lett mindegyikből.

Ezek vannak, meg E-bikeok, ami annyit tesz hogy elektromos robogó. Van kisebb nagyobb, egy vagy két személyes, de három kerekű platós is van belőle. Közös ismertető jegyük, hogy halkak, szarnak rá hogy piros a lámpa, nem viselnek sisakot, és néha a sofőrjük menet közben a cigizés mellett még SMS-t is ír a telefonján. Brutálisak, rengeteg van belőlük, Gonginak a segítőnknek is van egy, és azt mondja 50-60 km/ órával tud menni, és olyan 70-80 km-t tud lenyomni egy töltéssel. Abba belegondolva hogy nincs jövedéki adója, nem is lehet rossz megoldás a mindennapokban.

A szálloda portása természetesen nem ért angolul, és az activityben csak Győzike tud alá menni színvonalban, de feloldottuk a problémát úgy, hogy Józsi elővette a számítógépet, és felhívatta a csajjal az itteni kapcsolattartónkat Guanghai-t, Természetesen mindezt magyarul. Szóval a szoba megvan, tök tiszta, bár a szobám egyik sarkában néha leesik egy darab a plafonból, de ez az itteni tartózkodás minőségét ugyanúgy nem befolyásolja mint a macskanyelven képződő szürkés bevonat. Azt nyilván nem tudjuk mennyi időre vettük ki, és hogy mennyi egy napra, és a hűtőszekrény hiányát is leszarjuk. A vécékeféjét már kevésbé.... Na mindegy, jönnek ezek takarítani, és pont piramist szarnak arra hogy kitettem a ne zavarjanak táblát.

Na majd még jelentkezem!

Nem titkolt szándékom volt, hogy ha már itt járok Ázsiában, némi pénzeszköz ráfordításával megnézem magamnak a szomszédvár Japánt is. Persze az utolsó pillanatig nem volt biztos semmi sem, mert mégiscsak első a meló, de szerencsére minden jól alakult, így a betervezett hét pihi az tényleg szabadon felhasználható.

Gyorsan vettem is hát egy karton cigit, meg egy nagy doboz Oreo kekszet, Lampinál kimostuk a gönceimet, és hétfőn reggel elindultam a túlpartra. Mivel a repülőgép nekem annyira nem fasza, tekintve hogy vagy nem férek el, vagy nem lehet rendes csomagot vinni, vagy drága, vagy ezek permutációja, inkább a hosszabb, de látványosabb utat választottam.

Daejenoból le Korea délkeleti csücskébe a KTX- el, onnan hajó, aztán meg Shinkansen Tokyoba. A reggeli ébredés kissé traumatikus volt, mivel 5-kor kellett magamhoz térni, de 3-kor még ébren voltam. Irány reggel a pályaudvar, ott fel a vonatra, és már suhanunk is. Mindig megcsodálom milyen dimbes-dombos ez az ország, nyilván a sok eső miatt rengeteg apró völgy, és vízmosta rés van mindenhol, ami előrevetíti, hogy az út során a folyamatos alagutat néhol bátortalanul megszakítja némi kilátás a rizsföldekre, meg a szőlőlugasokra amik fóliával vannak lefedve. Busanba megérkeztem már reggel fél kilenc előtt, ahol a pályaudvaron találkoztam a két hete megismert lánnyal aki felajánlotta segítségét a tájékozódásban, meg mindenben. Ennek köszönhetően aztán igazán flottul ment minden. Sajnos idén májustól van némi anomália japánban, ugyanis a 7-11 boltokban található ATM nem komálja a chipes Mastercardot. Legalábbis pénzt azt nem lehet kivenni vele. Az enyém chipes is meg mágnescsíkos is, de mivel magyar oldalakon semmi pontos infó nincs a dologról,  ezért jobbnak láttam kivenni némi kápét, különben vissza sem tudok jönni. A pénzkivétel gyorsan ment, az automatából egy bank előszobájában kirángattam két vaskos köteg Wont, amit aztán átváltottunk Yenre. Szerencsére Mercedes segített, mert nélküle talán még most is ott szarakodnék a kisasszony előtt aki persze pont angolul nem beszélt. Innen jobbnak láttuk a Taxit igénybe venni, mert bár én szívesen végignyomultam volna metróval is a városon, Merci inkább a biztonságosabb megoldást javasolta. Abban igaza volt, hogy legalább megszáradtunk, és kényelmesen utaztunk, a bőröndöt sem kellett rángatnom mindenhová. A Ferry terminalhoz megérkeztünk pár perc alatt, és még olcsóbb is volt mint kettőnknek a tömegközlekedés. Itt gyorsan megvettük a jegyet, illetve egy 110V-os adaptert, sőt a legfontosabbat is, egy Japan Rail Pass-t is, ami jelen esetben egy egy hetes bérlet a szigetország vasúttársaságainak majd összes járatára. Ez 60 000Ft körüli összeg, de megéri, nagyon sokat lehet belőle profitálni, még akkor is ha csak Tokyoba megy az ember. Mercitől elköszöntem, mennem kellett a hajóhoz. Itt is volt vámvizsgálat, meg fémkereső kapu barátságos koreaiakkal, és sok sok gyerekkel, akik néznek fel, és dobnak egy „Hello”-t, majd várják a reakciót. Minden válaszra nagy nevetés, és teszik fel a sablonos kérdéseket, de hát legalább ez a generáció már kommunikatívabb lehet, és sok gyerek jobban beszél angolul emiatt a szemlélet miatt mint a felnőttek nagy része. Szerencsére volt dohányzó itt is, így indulás előtt még elpattintottam pár cigit abból a kartonból amit magammal hoztam, gondolván fene tudja mennyi amott a cigi. A hajó első ránézésre normálisnak tűnik, két szintes, a kikötőbéli társaihoz képest nem túl nagy, de itthon már komoly méretűnek számítana. Második ránézésre feltűnhet hogy elöl valami belelóg a vízbe a hajó orránál, ami teljesen hülyeségnek tűnne ha nem egy hidrofoil lenne ez az egész. Magyarul talán szárnyashajónak hívják, de nem a dunai hajókat kell elképzelni. A beszállást segítő és levezénylő koreai hölgyek integettek, ránk záródott az ajtó, és elindultunk.

A kikötő fantasztikus, hatalmas forgalom van, rettenetes méretű daruk és hajók mindenütt, olyan híd szeli át az öblöt, hogy azt hittem rosszul látok. Igazi óriás konténerszállítót sajnos nem láttam, de szerintem azok nem erre jönnek, nekik tutkó van másik kikötő. A hajó szépen felgyorsult, majd a repülőhöz képest halk morajlással suhantunk ki a tengerre, ami ugye innen nézve Koreai- tenger, onnan meg Japán-tenger. Az ablak melletti ülés jó döntés volt az első 15 percben, mert onnantól kezdve rettenet unalmas volt nézni a vizet. Be is aludtam, és kb. 2,5 óra múlva ébredtem Fukuoka előtt a kikötő bejáratánál.

Ekkor jutott eszembe hogy a papírokat elfelejtettem kitölteni azokról a nagyon fontos kérdésekről, hogy van-e nálam drog meg fegyver, meg állat, meg egy csomó baromság. Na kértem a mögöttem ülőtől egy tollat, elkezdtem de hamarabb le kellett szállni, így nem végeztem időben. Sebaj, a vámos kisasszonytól kértem egy másikat, és befejeztem a misson-t, bár kicsit össze volt csapva. Jött is egy koma, hogy annyi nem elég tartózkodási helynek hogy Tokyo, írjam oda hogy ott pontosan hol. Ráírtam, örült! Mivel a hajón a 300 emberből 299 vagy koreai vagy japán volt, én voltam az egyetlen kakukktojás. Egy csinos vámtiszt mosolygott rám, és kérte az útlevelet. A kollégái is csatlakoztak hozzá, és ők is megvizsgálták milyen is egy friss magyar útlevél. Elmeséltem nekik, hogy le kellett cserélnem, mert a régiben lévő fénykép nem volt az igazi, alig akartak vele beengedni tavaly Koreába. Angolul nem beszéltek olyan jól, de megértettem őket, bár eléggé zavarban voltak. Kérdezték merre megyek, mit csinálok itt, megnézték a vonatjegyemet, elismerően bólogattak, és bár hiányolták a visszaútra szóló kompjegyemet, biztosítottam őket hogy a héten lelépek, mert hétfőn indul a gépem vissza Incheonból. Ekkor megnyugodtak. Láttam rajtuk hogy nagyon szeretnének belenézni a táskámba, így felajánlottam, hogy kinyitom nekik, és kiveszem belőle a laptopot, ami 17”-os mérete miatt igen combosnak számít, így ők is kicsit hátrahőköltek, szerintem nem gondoltál, hogy azért kell a nagy hátizsák, hogy ez beleférjen. A bőrönddel ugyanez volt a helyzet, szeretnének belenézni, és nem lenne-e gond, meg legyek szíves, meg ilyenek. Nem parasztok, mosolyognak, viccelődnek. Kinyitottam, kiesett egy zokni, amiért az egyik koma sűrű bocsánatkérésekkel hajolt le és tette vissza a táskába. A táska kinyitásával felszínre került két Tamiya feliratú póló. Ezt meglátták, elkezdtek kiabálni, meg még jobban mosolyogni, és kérdezték, hogy ez honnan van? Mondtam ,hogy otthon versenyeztem sokáig, meg autómodell, meg rádió távirányítás, és hogy menni akarok Shizuokába a Tamiya gyárba szétnézni. Ekkor kicsit tanácskoztak, mivel a rádió távirányítás szó kicsit ismeretlen volt nekik de aztán megtanácskozták mint a Binárok az Űrszekerekben, és az egyik koma elkezdett úgy csinálni mintha távirányító lenne a kezében. Ettől mindenki nagyon boldog lett, és jó utat kívántak, de előtte még megdicsérték az Oreo kekszemet, meg megkérdezték hogy hol vettem a ruhákat. Mondtam nekik, hogy erre csak egy jó válasz van, otthon, mivel Koreában nincs az én méretemben semmi. Ekkor látszott rajtuk hogy basszus tényleg, hát legalább egy fejjel vagyok magasabb mint közülük a legnagyobb, és súlyban meg volt egy 40 kiló előnyöm minimum. Tovaengedtek, de ahogy a bőröndöt kezdtem tolni, az egyik elkezdett megint távirányítani, mintha ő vezetné a bőröndöt. Ezen jót röhögtünk, és beléptem életemben először Japánba.

Még a levegő is más. Japán! Japán szaga van mindennek. Lépcsőn le, utcára ki, cigi azonnal. Gyors vizsgálódás a hogy is menjek tovább innen, és kiderült hogy a 11-es busszal kell menni, és majd ott lesz a Hakata pályaudvar. Semmi gond, de hol lehet jegyet venni. Vissza a terminálba, információnál ül egy csaj, és elmagyarázta, hogy nem kell aggódni, van pénzváltó a buszon, és ott kell fizetni is. gyorsan toltam még valami hideg löttyöt a boltban amivel egyben fel is váltottam a pénzt, majd irány a busz. Jött is kb. 5 percen belül, felszálltam, előre ballagtam hát a sofőrhöz, és próbáltam fizetni neki, de ő csak elvett egy 50-est tőlem, bedobta egy lyukba, és alul kipergett 5db tizes. Ezt ideadta, és kérdezte merre megyek. Mondom Hakata Station, mire mondta hogy 220 lesz. Odaadom neki a pénzt de nem kell neki, azt mondta csak hogy „..before-before..” Hát mondom neki before elindulunk kifizetném, aztán lesz ami lesz. Ekkor szerencsére a mögöttem ülő nőci megoldotta a helyzetet, mivel elmagyarázta hogy mielőtt leszállok, akkor kell fizetni. Na fasza! Irány a páylaudvar! Útközben pálmafák, szép rendezett utcák, fura autók, volánnál mangát olvasó japánok mindenütt. Kb. 15 perc volt a cél, megérkeztünk egy akkora pályaudvarra hogy kezdtem megkönnyezni. Az információnál két hipercsinos japán lány fogadott, akik elnézést kértek, hogy épp most ragasztja egy koma a sárga csíkot a padlóra, és emiatt kerülnöm kellett egy métert. Odaadtam a Rail Pass-t ami valójában nem az, csak egy papír hogy itt megkaphatom ha megmutatom az útlevelet. Megírták, és megkértem őket egy jegyet is adjanak már helyjeggyel mindennel Tokyoba a következőre. Azt mondták a következő 5 perc múlva indul, de ne aggódjak, mert 30 perc múlva megy egy másik, arra kapok. Derék! Vágány, állok, jön egy kacsacsőrű emlős szerű vonat.

Áramvonalidom még az áramszedők körül is. Olyan formájú, olyan ablakokkal mint egy repülőgép. Itt is rájöttek arra, amire nálunk még nem, hogy ha a peron olyan magas mint a vonat padlója, akkor nem kell lépcső a vonatra. Felszállnék, ami nem egyszerű, mivel ki van írva hogy hanyas kocsi hol fog megállni a különböző vonatokon, de Sakura az kettő is volt.

Kiderült hogy ha nyolc kocsiból áll akkor az ötös kocsi lesz itt, ha meg csak hat kocsiból akkor a hármas. Ezen a problémán túllendültem, megálltam a kijelölt helyen, és csodák csodájára ott is állt az a kocsi, ott volt az ajtó ahol előre le volt zsírozva. Belül szuper ülések, hatalmas terek, kényelmes kartámasz, és konnektor. Gyorsan kényelembe is helyeztem magam, Shin-Osaka pályaudvarig ez vár rám. Nézegettem hát a dolgokat, és kiderült hogy lehet cigizni, mert van egyel hátrább egy dohányzó kocsi, és ott van minden más is. Gyorsan át is csavartam oda, és láss csodát, álló dohányzó mindkét oldalon, hamutartókkal, elszívással, ablakkal a világra.

Tisztaság mindenütt. Olyan WC hogy külön piszoár helység, illetve két hagyományos, amelyeknek automata az ajtaja.

Belül aztán hatalmas tér, kb mint az otthoni vonatbudi négyszerese, mozgássérült kapaszkodók, gyerek pelenkázó, mosdó kézfertőtlenítővel, motoros budiülőke lezárás, és gyerektartó ülés azoknak akik még nem tudnak járni, de már le tudnának mászni a pelenkázóról. Brutális! Kint a folyosón szelektív hulladékgyűjtő, italautomata. A vonatot folyton pásztázza egy vagy két nő akik hozzák a kajákat meg ez üdítőket teljesen normál áron, és lehet náluk kártyával is fizetni. Mivel a távolság Fukuoka és Tokyo közt légvonalban is majd 900 km, ezért a hat órás út egy átszállásal nem mondható soknak. Osaka után a Hikari nevű shinkansennel mentem tovább, ami valami véletlen folytán pont amellett a peron mellett állt meg ahová a Sakura befutott. Ezt Magyarországon úgy oldnák meg, hogy tuti keresztül kelljen szopni a fél pályaudvaron, vagy eleve másik pályaudvarról indulna.

Ezen öt ülés van egymás mellett, és nincs konnektor, a WC-k is kisebbek, és bár többen utaznak rajta naponta mint itthon egy hónapban egy átlag IC-n, a tisztaság maximális, kopottságnak nyoma sincs.

Nem tudom melyik megy gyorsabban, ez vagy a TGV alapokon nyugvó KTX, de ez más élmény. Folyamatosan fent megy az 5. emelet magasságában, és már a városban is tolja neki kegyetlenül. Ezért kell ennek így kinézni. Sehol egy szöglet, egy rés, az ablakok is mint a repülőn. Ezt gyorsabbnak érzi az ember, de jobban rázkódik is. A KTX-en nem érezni a gyorsulást, itt viszont süppedős érzés van még 150 fölött is. Nagy fékezések, nagy gyorsulások, elvégre itt nem késhet a vonat. És nem is késik! Percre, másodpercre pontosan áll meg, centire pontos helyen. Fantasztikus!

Hiroshima Hamamatsu, Osaka, Shizuoka, és még megannyi városban megálltunk, de végül csak megérkeztünk Tokyoba. Amíg világos volt, az ablakon kibámulva a fura cserepes fura tetőket lehetett látni, és az Ázsiára jellemző rendezett káoszt, és már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy itt valami nagyon jó lenni. Itt kellene élni, nem kellene hazamenni! Pedig még nem láttam semmit, és szerintem ha 1000 évig élnék sem látnék semmit ebből az országból.

Tokyoba megérkezett a vonat este 22:40 kor. A metróvonalak a szöulinál is zavarba ejtőbbek, és nagyon brutális kuszaság van. A helyzetet tovább bonyolítja hogy nem egy társaság van, hanem a JR a japán vasút, a tokiói metró társaság, és számos magán metrótársaság is üzemeltet vonalakat. Ember legyen a talpán aki átlátja. Minden esetre egy 20 perc matek után már úton is voltam Hiro-o megálló felé, ami a Roppongi negyedben van, pontosabban Nishiazabunak hívják ezt a részt, amiről gondoltam, ha Fushimisi Professzornak jó volt a macskafogóban akkor nekem is jó lesz. Szállodába be, foglalás tökéletesen ment, irány a 404-es szoba, aminek én lehetek a megfelelő lakója, mert a 4. emelet meg a 4-es szám itt sem szerencsés nekik, én viszont pont leszarom. A szoba iszonyatosan pici, és nagyon tiszta. Ha többet eszek rám szorul derékban, vállban már most is szorít. Van egy íróasztal, de tele volt minden szarral azokat behajítottam a fiókba, hogy elférjen a laptop. Van hozzá szék is, de nem tudom annyira kihúzni az ágytól hogy rá tudjak ülni. Nem is értem minek kell ez ide.Elraktam a sarokba villám gyorsan. Van ilyen összecsukható koffertartó szalagos szar is, de nem fér rá a bőrönd, meg úgy alapjában nem fér el a bőrönd. Csak az ágyon tudom kinyitni, a padló alig látszik. 9m^2 az egész ,de van benne fürdőszoba meg wc is, szóval betyáros nagyon. Viszont van légkondi is, meg éjjeli lámpa, és gyors net, meg egy indokolatlanul nagy plazmatévé, amit még nem kapcsoltam be, és nem is áll szándékomban. Az ablak nyitható, és egy másik épületre néz. Menekülő kötél nincs, vagy csak én nem látom, de elemlámpa van beépítve. Hűtő, vízforraló alap, sampon kondicionáló szappan alap, de budikefe nincs. A kád mély és rövid, ilyen ülőkád szerű. Bent a fürdőben a magasság 195cm ami pont 2 centivel kevesebb mint amilyen magas vagyok, de a kádban már vigyázni kell.

Megérkezésem örömére lehasogattam a helyi 7-11-be ami pont a 6 sávos út túloldalán van, de sajnos itt is balra tartás van, szóval sose tudom honnan fognak jönni az autók. Mi legyen az első kaja?! Sushi! Yess! Találtam három félét, kettő tekert kívül hínáros vastag felvágatlan rollt (maki) előre csomizva, meg pici makikat tálcán felvágva. Felvittem őket, kinyitottam, és jött a meglepi. a henger alakú rollnak ugye az a baja, hogy ha a hínár vizet kap akkor hamar ledobja az ékszíjat, mert az algalap újra bootol, aztán elrohad. Ezért az algalap külön fóliában van, azaz kinyitjuk, kigurítjuk, leszedjük az algalapot védő fóliát, és beletekerjük a rizses cumót, aztán kés híján harapjuk. A hínár még ropogós, fantasztikusan jó, és 300Ft darabja. Annyira jól esett, hogy a két tekercset be is toltam. A tálcás viszont rothasztott babos volt, na az pusztulatosan szar volt, nem győztem beleköpködni a budiba, meg mosni ki a számat. Úristen de szörnyű volt, meg kellett ennem egy csomó kekszet meg banánt amit végső megoldásnak vettem hogy ne ez az íz maradjon a számban ,mert reggelre tuti a saját hányásomban panírozódva ébrednék.

Na majd még folytatom, de élmények vannak.

Megjött Sanyi! Ez egyrészről jó hír, mert Sanyi mindent megold, a lehetetlennek tűnő helyzetek is blőd aprósággá degradálódnak, és nagyon motiváló. Másrészt azonnal dobtunk egy 13 órás műszakot már hétfőn, csak hogy érezzük mi vár ránk. Most sajnos el van havazva ő is, ezért nem jön velünk rendesen sörözni, így szolidaritunk vele kicsit, és mi sem megyünk. Egyszer úgyis befejezi, és akkor elvisszük a kocsmába igényesen, és tolhatunk megint mozgós kaját.

Azoknak akik tényleg kijönnének egyszer ide, pár jó tanácsot had adjak. Az otthon használt bankkártyák közül a Maestro az itt egy kalap szart ér. Pénzt lehet ugyan felvenni vele a global ATM feliratú terminálokból, de vásárolni nem. A Master Card már jobb, ezzel vásárolni is lehet, és ezt is csak a global ATM eszi meg, de ez nem olyan nagy gond, a nagyobb bevásárlóközpontokban simán találni egyet a húszból ami nekünk pont jó lesz. Aki erősen antik telefonnal akar idejönni, az felejtse el. Minimum a 3G képes mit tudom én hány sávos telefon a célravezető, különben szopó lesz az átutalás ha a telefonra jön SMS-ben a kód.

Az utazáshoz ahogy leszállt a gép, azonnal vásároljunk egy T-Money kártyát, amivel szinte bármit fizethetünk, tömegközlekedést, taxit, vonatot, sőt néhol még vásárolhatunk is érte a sarki boltban. Ez 2500W költség ami 500Ft, de gyorsan visszahozza az árát, főleg ha sokat buszozunk, mert segítségével az átszállás ingyenes, míg ha kápéval operálunk akkor a felszállásnál újra csengethetünk némi lét a sofőrnek. A megvásárlás után fel kell tölteni pénzzel. Egy hónapra 50-100 000 W elég is lesz, és ezt bármilyen élelmiszer boltban feltöltik külön költség nélkül. Odaadjuk a kártyát, megmutatjuk a pénzt, majd kezünkkel elkezdjük megmutatni, hogy hogyan tömnénk bele a pénzt a kártyába mi magunk. Angolul nem érdemes próbálkozni, de aki szereti a kihívásokat az próbálja meg. Ezután fel fog tenni a koma nekünk egy kérdést, ami bárminek is hangzik, a „-Same money?” lesz! Ez annyit jelent csak, hogy az összes pénzt fel akarod tölteni a kártyára? Ez után bármi történik, bármit mond arra mosolyogni kell, meg bólogatni, és már kész is, hamarosan lehet használni.

A sörözés többnapi megvonása olyan élettani hatással volt ránk, hogy csütörtök este el kellett menni inni. Én épp bent voltam a belvárosban remekbe szabott koreai popénekes CD-t venni ajiba Husi kollégájának, és betértem egy Lotteriába tolni halott tengeri állatokat zsemlében. Előpattintottam a laptopot és látom Lampi írja, hogy ők elindultak a Goverment Complexhez inni és olyan sikeresek, hogy már éppen egy kocsmában ülnek. Na mondom ennek a fele se tréfa, korszerű mobilkommunikációs eszközzel már pattintotta is át a pontos pozíciót, én meg már úton is voltam. Odaérek, sehol semmi hasonló felirat mint amit ő írt, és bár volt kocsma gazdagon az emeleten, de nem akartam találomra végig járni az összeset, mivel elég traumatikus élmény lehetek így is az itt lakóknak, nemhogy ha még ki-be rohangálok kocsmákból. Nyilván addigra Lampi sem volt bekapcsolva, az én laptopom is merülni kezdett, és gyakorlatilag annyira teleszaladt a cerkám azzal hogy szervezetem egy óra alatt lebontotta a gyors kaját, 35 fok volt és a saját izzadtságomból fejlesztettem percek alatt egy akkora felhőt amitől a balatoni vitorlázásaim alatt már félnék. Szomjas is voltam, és nem találtam a kocsmát. Végső elkeseredésemben visszamentem a metróhoz, és mivel csak két megállónyira voltam a szállodától hazamentem. Persze beugrottam szusiért az e-martba, mert enni ugye csak kell.

Lampira aztán újra rámosolygott a szerencse egy free wifi kapcsolat képében, így újra tudott írni, hogy no aggódás, az utolsó metróval 11 körül jönnek ide hozzám. Na mondom akkor innen el nem mentek anélkül hogy betolnánk a szake bárban valamit, ha már megszopattatok az előbb, mivel 2 utcával odébb írta őket a GPS mint ahol voltak. Meg is érkeztek, nem annyira szomjasan, de én éreztem bennük azt a helyet ahova még be lehet tölteni némi sört. Gyorsan megettük a szusi maradékát, és letoltunk egy kis üveg koreai bort, majd elindultunk. A szake bár itt van nem messze, s noha nem értenek egy rohadt szót sem angolul, meg kiírva sincs semmi angolul nagyon jól éreztük magunkat. Az étlapon már a másodperc törtrésze alatt képes vagyok kiszúrni a „szamcsaa” hívójelű dolgot, ami egyszerű, mert a sormintát megszakítja egy 3000cc meg utána egy 17 000 felirat. Ez annyit jelent hogy 3 liter sör 17000 Won. Ezt mi itt nagyon komáljuk, úgyhogy még mielőtt bármit csinálnának, egy ilyet hozzanak nekünk de már. Jöttek persze hozzá a misztikus hínáros kukacszerű apró sütik, meg a gyűrű alakú snack szerű cucc ahogy kell, de éreztük hogy nekünk több kell. Igyunk szakét! Odahívtuk a nőcit, mondtuk neki hogy hozzon szakét. Mondtuk neki hogy hot, ő bólogatott mondta hogy ice. Mi megint mondtuk hogy hot, majd mosolygott és elment. Pár perc múlva kihozott egy üveget jégbe bepakolva, sőt még az üveg is olyan kialakítású volt hogy lehetett bele jeget tuszkolni anélkül hogy a szakét felvizezte volna, mert mondjuk az azért már tényleg durva let volna. Aki eddig nem próbálta volna a hideg szaké pont olyan mint a meleg, csak talán még kevésbé karakteres. Mondhatni olyan semmilyen. Nem akar kiugrani a szívem, nem akar elsorvadni az ínyem, a nyelőcsövem sem csombékolódik össze, szóval kissé gyengécske. Biztos ami biztos letoltuk, és kértünk még egy kancsó sört.

Eztán Lmpinak jött az ötlet hogy kéne rendelni látatlanban kaját. Mivel se angol felirat se kép, se semmi nem volt az étlapon, ezért Lampi behunyta a szemét, megmozgattuk előtte az étlapot, és rábökött az egyik sorra. Hívtuk az asszonyt, hogy ezt szeretnénk de mán’! És csodák csodájára nem csípős disznóbőr volt, meg nem mindenféle misztikus állati nyesedék hanem rendes rák, meg mindenféle fincsi dolgok.

Éjjel 2 körül, már láttuk a helyi erők arcán, hogy jó lenne ha elhaladnánk, mert nekik is kéne aludni, így elindultunk igényesen haza. Haza is értünk volna ha nem állja utunkat egy sátorszerű rettenetes kocsma ahol még egész komoly élet volt. Ide be kellett ülnünk. Egyszerűen nem volt más választásunk. Itt is jöttek a sörök, meg volt buggyantott tojás is, de hoztak olyan levest is ami annyira brutál volt hogy hárman ettünk meg egy evőkanállal belőle.

Ez volt talán a legigénytelenebb hely amit láttam, wc papír volt felakasztva az asztalok fölé kéztörlő gyanánt, és a piszoár olyan volt mint egy kerti budi, rendes deszka ajtóval, amin alul-felül van 40 centi rés. Ja és mindez a konyhában persze. Érdekes módon egyikünk se húzta ki a vérhas szerencsekártyát mint az indiai Monopolyban, szóval jól alakult az este. Reggel 7-ig ittunk, meg beszélgettünk a helyi erőkkel, akik nem annyira tudtak angolul, ezért mi a Google fordítóra meg a szótár progira bíztuk magunkat. Nyilván a 9-től 5-ig munkarend aznap sem jött össze, mert mindenki rottyon volt, írtunk is Sanyinak, hogy ne erőltesse azt a napot, de szerencsére pont jól jött ki, hogy a koreaiak egész nap mértek, így nem lehetett bemenni csak este 6 után, és mivel minden cuccunk bent volt kint sem tudtunk dolgozni.

A hét további része eseménytelenül telt, ha csak azt nem vesszük számításba, hogy egyik nap olyan szinten áztunk fossá a kocsmába menet, hogy a kocsmáros asszony ijedtében nem sört hozott hanem törölközőt.

Ja és láttunk fura állatokat, mert találkoztunk egy helyi mókussal, ami enyhén patkányformájú volt, és vékony farka volt, meg láttuk Korea hangját ami ugye a kabóca. A hangja borzasztó, hangos, sokan vannak, állandóan zsezsegnek, de ettől sokkal szarabbul néznek ki. Kurvára nagyok, hatalmas szárnyuk van, és kedvenc szórakozásuk, hogy éjjel a gyalogos felüljárókon pihennek tömegével, vagy oda járnak megdögleni. Ezt abból gondoltam, hogy Sanyi elkezdett megrugdosni egyet, de vagy mélyen aludt, vagy neki a gumi padlós felüljáró a nirvána, de ránk se baszott.  

Az időjárás valamelyik nap már majdnem olyan volt mint anno, mert reggel miután kiléptem a szállodából, elhomályosodott előttem a táj, tekintve hogy vaskos pára ült meg a napszemüvegem lencséin. Apropó napszemüveg: muszáj volt ugye beszereznem egy másikat, legalábbis ha tervezem a nappali utcára menést, így Vasárnap elhasítottunk a daejeoni Lotte Department Storeba. Előtte persze beugrottunk a kurvákkal teli hotelünkkel szemben lévő E-Martba, hogy egy családi sushi tálat betoljunk hárman. Csapatunk nagyon fura képet mutatott, mivel Lampi és Krisztián nem tudott táskát vinni a leégett vállaik miatt. Én mondjuk tudtam, mert a póló megszűrte a napfényt a bícsen, de én meg járni nem annyira tudtam. No de sebaj, megérkeztünk, és mivel mindenhol volt mozgólépcső, nem is kellett alsógatyát cserélnem úton útfélen. Találtunk is napszemüvegeket, vettem is egyet, azaz csak vettem volna, mivel a kártyámat nem akarta elfogadni a gép. No problem, Lampi ideadta a sajátját, de az sem ment. Át egy másik pénztárhoz, ott se akarja. Persze angolul annyit sem tudnak mondani hogy nyaljam meg a zsákjukat, így kértünk egy menedzsert, aki legalább érti amit mondunk. Hamarosan jött egy vérfagyasztóan alacsony öltönyös koma, aki tényleg beszélte a nyelvet, bár kellett némi fantázia hozzá. Mondtam neki, nem értem mi a gond, mikor az előbb már tudtam vásárolni itt, most meg nem. Lekísért minket egy harmadik pénztárhoz, közben kérdezte honnan jöttünk, de nem hiszem hogy megértette teljesen. Minden esetre egy harcedzett pénztáros asszony várt ott minket, és bár lehúzta az én kártyámat, meg Lampiét is, de nem jártunk sikerrel. Azután Krisztián kártyája következett, és minden rendben is volt, aláírta (PIN kódot nem kér) és örültünk. Két másodperc múlva zsezsegni kezdett a zsebemben a telefon, és írta hogy levették a számlámról a pénzt. Mi van?? Kicsit el voltunk képedve, mert hát az milyen hogy a kolléga fizeti és az én számlámról tűnik el a lóvé?! Na ott elkezdtem magyarázni a palinak, hogy ez így nem annyira örömteli, mert havernál nincs telefon, és nem tudja megnézni hogy tőle levonták-e, de kurvára boldogok lennénk ha nem így történne,é hogy nyomatékot adjak szavaimnak, kezdtem gondolkodni hogyan mondjam el neki, hogy a lófejjel ébredés reggel az ágyban az egész napját el tudja kúrni. Ám még mielőtt leültem volna vele megnézni a Keresztapa trilógiát, az öltönyös csóka biztosított róla hogy ez nem fordulhat elő, mert csak egy számlát adott, és akkor tuti csak egy helyről vonta le, de mivel kezdett meginogni a bizalmam, így kértem tőle egy névjegykártyát, amin rajta van az elérhetősége, és kilátásba helyeztem, hogy ha levonta többször a pénzt, akkor holnap visszajövök a haverjaimmal, akik beszélik a helyi nyelvet. Ebbe bele is ment, kaptunk is kártyát, mindenki boldog volt, és tényleg nem vonta le a pénzt csak az én számlámról. Minden estre nem értettem hogy van ez, de hát ez az ország már csak ilyen.

Valamelyik nap rászántam magam, hogy vegyek egy esernyőt, ami azért nagy lépés, mert még sosem volt ilyenem, mert otthon vagy valami vízálló kabátban toltam, vagy kocsiban ami szintén vízálló. Itt a kabát viszont teljesen használhatatlan, mivel az esőtől nem lesz hidegebb egy fokkal sem, viszont az addigi 80% pára 100%-ra ugrik ,azaz ha nem elázol, szarrá izzadsz. Szóval eddig még nem piszkáltam ki a dzsekit a kofferből, és ez szerintem így is marad. Olyan jól időzítettem a vásárlást, hogy másnap már esett is, így csak mérsékelten áztam ronggyá mire beértem.

Lassacskán észrevétlenül asszimilálódunk a kaja terén. Én eddig sem voltam nagyon válogatós itt, annak ellenére hogy otthon még a főtt répát is kibaszom a tányérból a vizuálisan detektálható méret fölött, a cékla meg mondjuk az asztalnak azon az oldalán sem lehet ahol eszem, és a többi leveszöldség is így járt, de itt mégis sokkal elnézőbbek vagyunk. Itt sem finom minden, (emlékezzünk csak az O-gyűrű ízű kukacra tavalyról) de bevállalósak vagyunk. Már megtaláltuk a helyi menzán a sushi jellegű cumót, amit itt Gimbap-nak hívnak, és annyi a különbség, hogy nem nyers halból van hanem konzervből. Van chicken mayo on rice, ami tényleg majonézes csirke rizzsel, bár mi a mayot ez elején kicsit kétkedve fogadtuk.

A helyi meki utánérzésben a Lotteriában már nem csak a rákburit toljuk szetben (gy.k.:menüben), hanem a tintahal burit is ami talán még jobb is, de csíp benne a szósz mint állat, így gyenge idegzetűeknek nem javasolt, cserébe az íze nagyon jó.

A kocsmában is szoktunk rendelni fura dolgokat, mert a minap Krisztián akart rendelni egy ilyen ketchuppal mustárral leöntött húspogácsára hajazó valamit, ami helyett kihoztak egy rendes élőnek tűnő kaját. A tetején volt valami nagyon vékonyra szelt cucc, olyasmi, mint amikor a hagymáról az ember lehúz egy ilyen hártya vékonyságú réteget. A felszálló melegtől viszont folyamatosan mozgott, így az egész kaja olyan volt mintha épp el akarna menni onnan. (Azóta megtudtuk, hogy ez valamiféle vékonyra szeletelt tengeri lom, amit kiszárítanak, és azért mozog mert boldog hogy újra meleg gőz formájában vízhez ér.) Nyilván nincs is ezzel semmi gond, de elsőre kicsit ijesztő. Íze semmihez nem hasonlítható, a hagymához legkevésbé. A rákok még mindig favoritnak számítanak nálam, bármilyen formában képes vagyok tolni belőlük egy komolyabb adagot.

Italok terén nagyon nem próbálkozunk, bár a minap új szerelem lett, az Acai Berry & Szőlő ízű cumó képében, ami nem csak érdekes ízű, hanem finom is, ezért vettem is belőle pár flakonnal a tescoban, amit tovább édesített az egyet fizet kettőt kap akció. Aztán van itt egy helyi lötty, az Ambasa, amit a coca colbász megvett, és szinte mindenhol lehet kapni. Ez ilyen fehér, emulzió szerű cucc, tej az alapja, de bubis. Lampi szerint „…szénsavas bálnageci lehet…”. Első kortyra nem olyan szar, de később az lesz, a fél litert csak sokadjára tudtam lenyomni. Kipróbáltuk a Pocari Sweat nevű cuccot is, ami ugye nevéből ítélve valamilyen izzadtság, valójában ilyen izotóniás sportital, és egész iható. Azért óva intenék mindenkit attól hogy a kritikus pillanatban vegyen egy jónak kinéző üdítőt anélkül, hogy vészforgatókönyv is lenne, mert lehet rettenetes tea szerű trutymó is, amit a kukorica hajából csinálnak, és semmilyen adalékot nem tartalmaz, csak víz, meg keserű szar keveréke.

Valamelyik nap voltunk Lampival a helyi belvárosban. Végigjártuk az összes mobiltelefon kiegészítőt árusító boltot amik közül a legviccesebb nevű a CTRL+A volt ami kocka nyelven „mindent” jelent. Hát tényleg volt itt minden, bár fura lehetett, hogy a sok nano tini csaj közé bemegy két európai forma koma, és hugyosra röhögi magát a  sok szaron. Ami még furább lehetett nekik, hogy új kabátot is kapott a telefonom. A koalás kabátot nem lehetett otthagyni, bár szoros versenyben volt a Pikachu-s tokkal, de lehet hogy berágok, és veszek olyat is. Legalább lesz egy minden alkalomhoz.

A főutca, már ha nevezhetjük így, tele van mindenféle boltokkal, kávézókkal, és természetesen Apple meg Samsung boltokkal, de ez nem is olyan nagy dolog, mint ahogy a női kencékért sem kell nagyon messze menni. De az hogy a kb 20-25m széles utcát befedték olyan 500m hosszban egy gigantikus LCD képernyővel, na az már nem piskóta. Elképesztő mire van itt pénz. Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy azért Ázsia itt is érződik, mert ahol van a két ház között legalább egy méter, ott hihetetlen szarlavina meg dzsuvahegy van bepattintva, mert a retkes mosógéptől kezdve mindenféle lomok figyelnek bent. Hát nem hiába, nehéz az elszakadás a közelmúlttól.

Minden esetre ha az ember megszomjazik, elég sok frekventált helyen van valami baba söröző, ahol nem ritka hogy az asztalba be van építve a pohárhűtő, ami nem csak a poharat képes hidegen tartani, de a kancsót is ,így még ha a koreai sebességgel innánk is a sört, akkor is hideg maradna. A kaja rendelés meg folyton abba torkollik, hogy rábökünk a kaja fényképére az étlapon, aztán elmondom nekik angolul és koreaiul is hogy hány darabot kérünk belőle, ami után ő visszakérdez koreaiul valamit, majd mikor mondom neki hogy „In english please!” Akkor felteszi megint a kérdést szintén a saját nyelvén. Ilyenkor mosolyogni kell, meg mondani hogy „O.K”., meg „sure”, meg „thank you”, és akkor boldogok és elhúznak, és valami lesz. Vagy kihoznak félig nyers zselés aljú disznóbőrt krumplival, vagy misztikus dolgokat pálcikákon, vagy egy gáztűzhelyet basznak oda az asztalra. Éhen nem maradtunk még soha, mert bár sok kajának még arca is van a tányéron, azért meg lehet enni őket. Azt azért észrevettük, hogy a kavarodás oka a következő lehet: a bennszülöttek itt leülnek négyen egy asztalhoz, és kirendelnek mondjuk egy csirkecomb kosarat, azt bedobják középre, és mindenki eszik belőle. Ezzel szemben mi bemegyünk, én kirendelek egy csirkecomb menüt amiben mondjuk van szárny is, meg egy csomó olyan alkatrész amivel még életemben nem találkoztam, (de a fotón csak combok vannak, különben sose rendelnék játszós kaját) és ahelyett hogy beraknám a közösbe, simán betolom az arcba. És mivel a többiek is így tesznek, kicsit gondban van a pincér, mert nem tudja letenni az asztal közepére a tálat. 

A Chungnam egyetem mellet  van a Gung-Dong negyed, ami pezsgő kulturális életű, vagy legalábbis van egy olyan utcája, (vagy legalábbis annak egy része) ami sokkal világosabb mint a többi, és sokkal többen is vannak. Itt van játékterem, meg mindenféle automaták az utcán, amiből teljesen bóvli szarokat lehet kiszedni némi anyagi és ügyességi invesztíció árán. Valamint akadnak olyan gépek is amelyek lemérik mennyire karaj valaki, mert lehet verni kalapáccsal egy nagy korongot, meg lehet focit rugdosni izomból, meg egy párnába beleverni ököllel. Kb percenként jön egy csapat akik hangosak, rendesen be vannak baszva, és megmérkőznek ezeken a gépeken, miközben ordítanak rettenetesen. Jó buli!

Közben minden szaros kis üzletből más zene bömböl, ami vagy koreai RAP vagy stílusosabban akkor RKP, vagy a Lim Kim All right című száma, ami egyébként koreai nyelven van, csak a refrénjében van egy kis angol mint PSY- nak (ejtsd: száj, nem pszáj) a „style”. A csaj egyébként jól néz ki, azt leszámítva hogy egy sima magassarkú cipőből ha ötöt egymásra pakolnék máris magasabb lenne mint a nő, meg azt hogy többet volt plasztikázva sszerintem mint a Kés/Alatt sorozatban az összes nő együtt. Szóval aki belőle indul ki az csalódni fog, nem ilyenek a koreai nők, de valamiért azt hiszik ha vesznek egy 200 000Ft- os táskát, és havi 100 000Ft-ot tolnak el a kozmetikusnál meg a fodrásznál, és még legalább ennyit költenek el köcsög krémekre, akkor majd ők is így fognak kinézni. Mondjuk legalább spórolnak egy csomó pénzt a lábszőrtelenítésen, mert az itt nem olyan nagy biznisz, tekintve hogy nem nagyon nő nekik ott szőr. Mondjuk az a pasikon sem, mert nagy részüknek pl a karja tök szőrtelen. Fura! Meggyőződésem, hogy Lim Kim azzal futott be, hogy meg tud tenni nyílt bokatörés nélkül négy lépést magassarkúban. Ez ugyanis errefelé majdnem kuriózumnak számít. Vérfagyasztó látni milyen elbaszottul másznak a nők az aluljáróban olyan cipőkben amelyekben 20%-kal magasabbnak látszanak, és még így is csak 160 centisek.

Csütörtök este miközben Gyu tanította nekünk, hogy a „kezeki” nagyon durva káromkodás, és kb. azt jelenti, hogy „kutya kölyke” vagy szabatosabb fordításban „kutya anyád”, megfogalmazódott bennünk az a gondolat, hogy menjünk le Busanba fürdeni a tengerben. A gondolatokat tettek követték, és pénteken már meg is vetettük a jegyeket Gyu barátunkkal a hajnali (7:48-as) KTX-re ami sok olvasómnak már ismerős lehet. (Akinek nem azoknak elmondom, hogy olyan mint a TGV, 300 km/h a sebessége, és olcsóbb mint otthon az IC.) Természetesen a visszaútra is megoldotta a jegy problémát, mert vett a 22:50-esre is mindenkinek, aztán az majd jó lesz nekünk. Nyilván aki ismer az tudja hogy én ha dolgozom ha nem 11-ig alszom ,és a reggeli ébredés elég traumatikus élmény nekem, ezért olyankor nem vagyok humoromnál. Nyilván ezen nem segített az sem, hogy Józsi igényesen elhagyta az odaútra szóló jegyeinket. A másik  mondjuk megvolt, szóval vissza tudtunk volna jönni vele onnan ahová egyébként nem tudunk eljutni. Semmi gond, Józsi odahasított a pénztárhoz és elmondta hogy mi a gond, megmutatta a visszaútra szóló jegyünket, amin rajta volt Gyu telefonszáma, meg azonosítója meg minden szar, és már kaptunk is újakat. Úgy szeretném a MÁV személyszállítási táplálékláncának minden dolgozóját ide elhozni, hogy lássák milyen az amikor jól mennek a dolgok, és az emberek akik utaznak valóságos szolgáltatást kapnak, és nem problémákat generálnak nekik, hanem megoldják azokat. Köszönöm neked Korail!

Vonatra fel, irány Busan, ami másfél óra hangtalan száguldás kényelmes üléseken. A koreai nép  némiképp felül akarta múlni francia beszállítójukat, így megépítették saját KTX vonatukat, ami szintén jól néz ki, de belül nagyobbak a székek, és forgatni is lehet őket körbe-körbe. Sajnos mi nem ezen ültünk, de ez nem is volt gond.

Busanba megérkezvén azonnal célba vettük a tengerpartot, mert legutóbbi ilyen élményem a bulgár tengerpartról való 1986-ból, és nem mondom hogy annyira vágytam már a sós vízre, de gondoltam ha csak 1,5 órát kell hozzá közlekednem akkor ám legyen. A part egész kellemes, keskeny homokos sáv, tele napernyőkkel és fürdőző koreaiakkal. Na ide lehemperedtünk két napernyő alá, amiket kibéreltünk 10000 W-ért, és elkezdtünk sörözni. Berohangáltunk a vízbe ami kellemestől kicsit hidegebb volt, majd kirohangáltunk főni az ernyők alá, meg panírozódni a sárgás homokba. Roppant eszünkkel arra rájöttünk, hogy a pólót nem kellene levenni, így az első félmeztelen élmény után gyorsan visszavettem, ami aznap már csak induláskor került le rólam, azonban a fennmaradó bőrfelületeinket illett volna kezelni némi naptejjel. Ennek hiányában azonban csak ültünk ernyőink alatt, és pislogtunk a koreaiakra, akik nem annyira tudnak úszni, viszont ruhában mennek be a vízbe, sőt gyakran még a táskáikat is beviszik a csajok, és ott pofáznak hosszú perceken keresztül a derékig érő vízben. Reggel mondjuk még nem annyira értettük, hogy miért van csak egy szánalmasan keskeny szakasz kijelölve a fürdőzőknek, és miért nem lehet elúszni a következő bójasorig ami a hajózási útvonal végét jelzi, de délután a dagálynál már egészen nyakig ért a víz, ami mondjuk még mindig kevés, bár azért legalább a reggeli derékig érőtől  combosabb. Nyilván Dr Anda G. megpróbált elúszni a második sor bójáig, és mire odaért volna, már fütyültek is neki hogy húzzon vissza villám gyorsan. Mire visszaért, már ott is teremtek a jetski-s életmentők, hogy nehogy már ott halljon meg 15 méter úszástól. Aztán persze a helyiek mondták, hogy van egy csomó meduza a bóján kívül, de azok úgy látszik jól neveltek, mert háló híján sem jönnek ki a partra megcsípni az embereket.

A part délutánra megtelt emberekkel, akárcsak a víz, és mindenki egyforma sárga úszógumikon tolta az ipart, mivel nem annyira tudnak úszni, ami meglepő, mert ugye mindenhol víz van körülöttük ahol meg nincs ott meg a barátságtalan sógorok várják őket tárt karokkal. Közben persze jöttek-mentek a banánon az emberek, meg el lehetett menni jetskizni, meg lehetett szörfözni is, sőt még vitorlás is volt, és bár igen jó szél volt a szörfösök inkább látszottak vízbe fagyott szobornak, mint a sebesség hajszolását óhajtó sportembereknek, és a nagy tőkesúlyos vitorlás is inkább csak lobogtatott félszélben ,mintsem szelte volna a habokat vízbe lógó korláttal. Valami pudingok bérelték ki aznap az tuti…

Napközben míg mi lassan fossá égtünk, mögénk telepedett egy Üzbég nő egy rendes óvodás csoportnyi gyerekkel. Elég közvetlen módját választotta az ismerkedésnek, mert megkínált minket sörszerű valamivel, és beszédbe elegyedtünk. Kiderült hogy egyrészt nem tud angolul valami jól, (a vonat a férj és ilyen bonyolult szavak hiányoztak a szótárából) másrészt hogy nagyon szeretne beszélgetni. Továbbá azt is megtudtuk, hogy a szülei elég gazdagok, és apu ezért benn is van a böriben, míg a férje bár hivatalosan póker játékos, valójában erősen alvilági körökben mozog.

Nyilván ezen információkat csak úgy tudta elmondani hogy közben két segítőnk is akadt két koreai lány személyében, akik amikor látták, hogy már a vonat szó elmagyarázása is komoly dilemmát okoz, akkor megkönyörültek rajtunk és odajöttek fordítani. Mint azt megtudtuk az egyik pszichológiát tanul Kaliforniában, a másik meg spanyolt valamelyik busani egyetemen. Nagyon jó fejek voltak, és rengeteget lehetett velük beszélgetni meg röhögni, értették a poént, nem voltak olyan kis nyünnyedtek mint a többi koreai. Tökéletesen beszéltek angolul, a kiejtésük is átlagon felüli volt, és nagyon közvetlenek voltak. Estefelé már kezdtük érezni magunkon meg látni egymáson, hogy nem múlt el nyomtalanul a tengerparti kiruccanás, mivel mindannyian úgy néztünk ki mint akik bebaszva elaludtak a szoliban, így jobbnak láttuk hazamenni. Sajnos nekem napközben sem volt szerencsém, mivel napszemüvegem még a koreai átlag komáknál is szarabbul úszik, és bár az első 10-15 alkalommal levettem amikor vízbe mentem, de sajnos az utolsó alkalommal nem, így az valahol leoldódott a fejemről. Szemüveg off! Kerestük hátha meglesz, de nem akart velem hazajönni többet, így ott maradt a tengerben. Időközben az üzbég csaj is lelépett a gyereksereggel együtt, és mi is pakolászni kezdtünk.  Sajnos a lányok közül az egyiknek el kellett menni a szüleihez, mert hát mégiscsak alig látja őket a külföldi tanulmányai miatt, de a másik velünk jött, és elkísért minket a pályaudvarra ahol áttetettük a jegyek egy részét másnapra. Hála kedves segítőnknek, ez a folyamat nem volt annyira megrázó mint az általában lenni szokott. Ezután elindultunk a vacsi irányába, ami a helyi kínai negyedben egy asztalon sütögetős étteremben ért minket. Falevélbe tekert, mindenféle zöldségekkel megbolondított húsokat ettünk, nyilván köret nélkül, aminek egyetlen hátránya, hogy iszonyú mennyiséget kell betolni belőle az arcba hogy jól lakjon az ember. Én már többször ettem ilyet, nekem tetszik , de szerintem kisebbségben vagyok ezen nézetemmel, mert csapatunk egy része nem annyira komálta. A kaja végeztével elindultunk a pályaudvar felé, de Tibor hogy szomjan ne haljanak az éjszaka folyamán, bement a boltba és hozott két üveg bort, meg két másfél literes ásványvizet, amik sajnos nem tartalmaztak bubikat, mivel itt azt nem annyira szeretik az emberek, ergo drága mint az állat, és csak fél literes kiszerelésben van. Kísérőnk igencsak meglepődött, amikor konstatálta hogy Tibor az egyikkel megöntözi a virágokat a bolt előtt, de felvilágosítottuk, hogy azt csak a palack miatt vette meg. Eztán kezdetét vette a fröccs elkészítése, amit szerintem chilei borból, meg koreai ásványvízből még nem sokan csináltak Busan kínai negyedében. A lány nem nagyon értette, de Lampi megmutatta azt a mobil alkalmazást amin az összes fröccs nevesítve van a diákfröccstől a Krúdy- fröccsig, sőt meg is kóstolhatta a bubimentes hungarikumot.

Még egy kis beszélgetés után  elköszöntünk bájos kísérőnktől és felültünk a KTX- re ahol kezdtünk ismerkedni fájdalmainkkal. Nekem a karom meg az arcom bár le volt égve, nem fájt annyira , de a lábam szára meg a lábfejem amit gyakorlatilag addig ér nap normális körülmények közt amíg átveszem a zoknit a hajón, na az nagyon durva volt. Úgy feszült rajtam a bőr mint Medveczky Ilona arca a kétszázadik felvarrás után. A zokni gondolatára is majdnem beszartam, de enyhítettem a szenvedésen ,mert legalább addig a másfél óráig amíg a vonat ment ledobáltam cipőt zoknit, így bár felvenni szar volt, de legalább addig nem fájt.

A daejeoni állomáson az utolsó metró már régen elment mire odaértünk, így legalább cigizni tudtam egyet. Majd taxival irány haza, és alvás. Túl sok lett volna már a fájós végtagjaimmal dobni egy zuhanyt, így csak a lábamra engedtem a jéghideg vizet, de az sem volt kellemes.

A jetlag hatása még mindig érződik, pedig megpróbáltam nem elaludni első nap délután, de úgy látszik átestem a holdkompon mint Neil Armstrong. Aztán persze kedd reggel már annyira szarul ébredtem, hogy mikor Krisztián 9 körül becsöngetett gyakorlatilag nem tudtam hol vagyok. Sebaj, legalább este ittunk jó söröket, és próbáltunk enni is, de valahogy egyik sem volt valami fasza. Hurkapálcikára felszúrt polipok sütve volt az első próbálkozásunk, ami nem volt túl sikeres, mert kevés is volt, meg olyan polipszerű, némi szilánkkal fűszerezve, ami nem tudom honnan jöhetett, de nem vitte a fogam. Aztán a másik kocsmában a Kokoomashiban toltunk Lampival sült garnélát, szintén hurkapálcikával átdöfve. Na ez meg mondjuk jó lett volna, ha a faking rákok nem növesztettek volna magukra vastag kemény dzsekit. Így mondjuk annyi választásunk maradt, hogy letéptem az arcát a kis rohadéknak, meg a farkát is, aztán meg nagy nehézségek árán kipiszkáltam belőle a husit.

Igazándiból az a baj a tengeri cumókkal, hogy a kaja végére eluralkodik a tányérban és mikrokörnyezetünkben az entrópia, mert a rendezett állapotban lévő állatokat apró fecnikre aprítja szét az ember, ami jó esetben nagyrészt a tányért tölti ki kb. kétszer akkora térfogatban, rosszabb esetben repül az asztalra, ölünkbe, mindenbe.

Idén hanyagolni kell az ebédet az intézet menzáján, mert az annyira vérfagyasztó hogy az ingyenesség sem tenné már elfogadhatóvá. Ezért aztán átjárunk az egyetemi menzára ahol remek dolgokat lehet kapni. Nekem a kínaiban van a kedvencem, ami sweet and sour pork with srimp fried rice névre hallgat. Ez három tányért jelent, egyikben figyelnek a husik fura panírban leöntve világos barna takonyszerű dzsuvával ami kicsit savanyú, meg van rajta egy csomó fura nyers színes káposzta. A másik kübliben van a rizs ami alól pici rákok szoktak előkerülni a legváratlanabb időpontokban, illetve mellette van a szójaszószos barna kenőcs hagymával (meg biztos van még benne valami, meg mondjuk a hagyma sem biztos hogy hagyma de olyasmi). A kimchi jár mindenhez, adnak is belőle mesterségesen sárgítottat ami valami retekből lehet, meg hagyományost. A retekszerűt nem komálom, a másikat megeszem, de aztán rájövök hogy nem tudom miért csináltam ezt. Mindezek mellett viszont van egy leves is amit senki nem említ, de érdekes dolgok szoktak benne lenni. Alapból csak csíp mint az állat, meg hagyma figyel benne, de néha ha szépen kérjük akkor befigyel egy polip alkatrész vagy egy egész kagyló is ami üde színfoltja a könnyeztető levesnek. Ha az ember gyorsan túl akar lenni a kaján, mert mondjuk siet, akkor a megoldás hogy elkezdi betolni a levest, de 2 kanálnál nem többet, majd utána bebikázza az ízlelőbimbókat újra az édes-savanyú szöttyel, mint Benton doktor a vészhelyzetben a halott bácsikat a mellükre helyezett vasalókkal (hulla hopp). Pár kanál ebből, és megint jöhet a leves ami addigra már kihült annyira, hogy nem égeti szét fizikailag a pofánkat csak szimplán csíp. Ez itt nem illetlenség, mint ahogy az sem ha a levesbe bepakolok bármit a másodikból… Furák ezek na!

A Kokoomashiban már ismernek minket mint a rossz pénzt. Péntekig minden este oda mentünk kereskedelmi sörmennyiséget betolni az arcba. A hely némileg misztikus, két idős néni tolja a bizniszt, meg néha egy fiatal kínai lány besegít nekik. A kocsma elég népszerű, és mint kiderült a helyi dohányzós haverom Gyu (ejtsd: giju vagy kiju) kedvenc közeli hangulatkarbantartó üzemegysége. El is mentünk a minap vele együtt heten, és hát mivel nagyon szomjasak voltunk azonnal kértünk egy sört, amit ugyan sietve ki is hozott a csajszi, csak mire vissza ment a sörhöz járó ubikért, addigra le is nyomtuk. Mondtuk neki hogy nem akarjuk szopatni, ezért hozzon rögtön két kancsó sört (6 liter), mert különben folyton úton lesz a csap meg az asztalunk közt. Érdekes módon ha Gyu rendel akkor nem csak csirkét kapunk, hanem mindenféle finomságokat. Ezért aztán rendeltünk rákokat, meg mindenféle húsokat, és még sült krumpli is volt hozzájuk amit én nagyon tudtam üdvözölni. De volt ott minden, szőlő, dinnye, narancs, szóval nagyon baba volt. Rá kell ébredbem ,hogy a rák igen jó, otthon is többet kellene tolni belőle. Rántva például teljesen el tudom képzelni ahogy a szombati ebédnél csirkecomb helyett ezt eszi a család a sült krumpli mellé a húsleves után.

Aztán valamelyik nap a Tescoba is benéztünk ami itt ugye a létünk elengedhetetlen intézménye. Ez csak sokadszorra sikerült, mert minden este addig ittunk, hogy bezárt mire odaértünk. Én már szépen elterveztem mindent, hogy gyorsan végighasítok az egészen, és megveszem azt a pár cuccot amit kigondoltam. Wasabi, sushi, corn flakes, tej, kanál, meg mandulás mogyorós diós diákcsemege szerű cucc kellett volna. Hát nem átrendezték a tetvek az egész áruházat!!! Basszus semmi nem ott van ahol volt, de még a sorok is merőlegesek az eredeti irányukra. Hát ettől barbárabb cselekedet csak az lehetett volna ha a járólapot felbasszák a plafonra, nekem meg az álmennyezeten kellene tolnom a kosarat. Két évembe került mire expert levelt értem el koreai Tescoból, és megtaláltam már a kétoldalas ragasztót is szag után mint Mancs a halottakat! Erre tessék! Na elkezdtük keresni a szöttyöket, és találtunk is mindent, bár a corn flakes meg a wasabi nem volt egyszerű. A sushi viszont gyorsan ment, és mivel este volt, legnagyobb örömömre a 7000 won-os sushi (kb. 1300 Ft) le volt árazva 4900 Wonra, ami jó biznisznek tűnt. Ott állt előtte egy asszony aki ilyen helyi erő lehetett, mert vagy a sushikat nézte vagy óbégatott hangosan. Na mondom én elveszek egyet hátha abbahagyja, amire odajött és elkezdett magyarázni valamit. Nyilván nem értettem, de bólogattam, mire elkapta tőlem a tálat, és hozzácsomagolt egy másikat is. Na mondom ez milyen már! 900 Forintért annyi rizsen fekvő halott nyers halat vittem haza mint állat, pedig csak az íze miatt akartam venni, mivel már túl voltam egy nem túl kiadós vacsin. Otthon ezért tuti elkértek volna legalább egy tízest, itt meg nem lehet csak egy dobozt venni, mert jön a szomszédja vele.  

Reggel mondjuk volt némi anyázás, mert ugye kanalat azt vettem a kukoricapehelyhez, de tálat azt nem, és mivel nem találtam lámpaburát sem a szobában, így a bajnokok reggelije elmaradt. Szerencsére mivel a 7 óra időeltolódásból még csak négyet sikerült ledolgoznom, az ebéd az intézetben ébredésem után egy órával már meg is történt, ami előre vetíti hogy délelőtt nem nagyon látni engem a melóban.

Na elindultunk ismét Lampival napsütötte Dél-Koreába, a már jól bejáratott Budapest-Amszterdam, Incheon útvonalon. Nyilván indulásunkat kicsit beárnyékolta az az apró tény, hogy volt egy plusz csomagom amiben az optikai lomok laktak, és 36,8 kg nál egy grammal se volt több. Gyors egyeztetés után pár dolog kikerült belőle, és átkerült az én ruhás bőröndömbe, míg onnan könnyű, de nagy térfogatú ruhák kerültek az optikai lomos bőröndbe. Nyilván hogy a bőröndök testi épségét és integritását biztosítsuk, a srácokkal becsomiztattam ilyen neon-zöld folpackkal mindkettőt, mert hát nyilván a reptéren a csomiszállítók csak azért nem pakolják vasvillával a sok szart mert sajnálják érte azt a kis pénzt, pedig baszkodhatnák fel a gépre mint paraszt a szalmabálát.

Az persze más lapra tartozik, hogy mivel mixed csomagok lettek belőle, így az ólom árnyékolásból mindkét csomagba jutott, amivel a röntgen nem biztos hogy meg fog bírkózni, tekintve, hogy 10 kg ment bele összesen 5mm vastag lemez formájában. Mindegy, csomagok már úton, és csak 30000 Forintomba került a 32 kg túlsúly elszállítása, szóval egész jól álltunk.

A röntgen kapun átmenni nagyon mókás, nyilván kurvára nem akarok felcsempészni semmit azon a két kamerán meg két objektíven kívül ami a táskámban van, de ők ezt nem hiszik el. Mint ahogy azt sem, hogy a gatyám szíjában nem albán bérgyilkosokat csempészek elsősorban, hanem arra szolgál, hogy kulturált formában tartsa rajtam a nacit. A telefonfülke szerű izében így mókás dolog a fej fölé tartott kezekkel várni hogy leessen rólam a naci. Nyilván bent a KFC-ben még betoltunk némi longert, ami a nevével ellentétben nem hosszú, így a shorter név jobban illene hozzá, ami azért is esett jól, mert előtte egy hölgy Unciummal itatott minket, mivel igen szimpatikusnak találta fizimiskánkat. Aztán mondjuk a cici bankos promós arcok elkaptak minket hogy azonnal adnak 10000 Ft-ot csak pár perc és kitöltünk egy hitelkártya igénylést, amihez nem sok kedvem volt, de hála istennek le tudtam szerelni őket némi kamu dumával, ami arról szólt hogy én feketén dolgozom, meg bla-bla, és semmilyen önálló jövedelmem nincs. Annyira rámenősek, és nincs kedvem nekik elmondani, hogy bazmeg nem akarok tőletek hitelkártyát venni, főleg nem egy unicum után, és főleg nem éhesen egy reptéren. Amikor meg kértem őket hogy adjatok egy részletes brossúrát akkor meg azt mondták, hogy nekik csak egy van, és azt sem adhatják oda, mert az munkaeszköz. Na bazzeg, akkor majd felhívlak éjjel Koreából R-beszélgetéssel ha kérdésem van, jó?? Jajj miért nem tudnak ezek otthon ülni!

A repülés izgalommentesen telt el, és bár az előttem utazó RSG-s csajok testi adottságaik miatt nem érezték át a problémát, de én nagyon szenvedtem a nano lábtér miatt. A leszállás mondjuk nem sikerült olyan jól mint azt megszoktam, mert a sofőrbácsi úgy odavágta a szép repcsit a betonhoz mint a taknyot, ami miatt kicsit fel is hördült a tömeg.

Amszterdamban aztán jött a szokásos sör meg cigi, mert ugye ott lehet a kijelölt helyen cigizni, és a Heineken is igen jó hőmérsékleten van tartva. Megfogdostuk az összes fényképezót, meg elektronikai szöttyöt, és húztunk a következő géphez. Semmi extra nem volt, nem akarta a néger koma letépni rólam a nacit, nem akartak megölni a laptop miatt, biztos ma már jó napjuk volt, mert elfogtak valami veszélyes bűnözőt vagy mittudomén kit.

Eddig mindig megjegyeztem, hogy a Jumbo-jet nem a lábteréről kapta a nevét, és ez nem változott sajnos mostanában sem. Van egy ilyen kis brossúra ami leírja hogy milyen mozdulatokat kell csinálni a gépen hogy ne dögöljek meg trombózisban, de még a lábfej-körzéshez is kevés volt a hely.

Örömömet tovább fokozta hogy a szomszéd széken ülő koreai koma kulturáltan kiborította a tálcán lévő bort a picsába, ami ott csöpögött elsősorban az ő nadrágján, de jutott belőle a kárpitra, falra , cipőmre,rám, mindenhová, ahonnan szépen le is törölgettem a csávó plédjével. Ennek ő nem örült annyira, de hát ez van, máskor ne öntsd ki a szeszt, mert nálunk ezért minimum pofán baszna egy helyi alkesz.

A helyszűke miatt beszűkült tudatállapotban bátorkodtam megnézni a nálunk forgatott Die Hard epizódot, ami annyira vérfagyasztóan szar volt, hogy rendesen fájt. Azon már meg sem lepődtem, hogy a körút-Bajcsy kereszteződésében a felüljáróról leugratva egy másik országban ér földet Bruce, de azért a sugárzást semlegesítő gáznál picit belém nyilallt a fájdalom. Hát nem egy dokumentumfilm az tuti. Cserébe mondjuk nem is jó.

Úgy látszik ez nem a KLM napja volt, mert ez a koma is odaverte a gépet elég combosan, és mivel mi folyamatosan monitoroztuk Lampi telefonjával a ránk ható g erőket, így tudományos bizonyítéka is volt annak amit mi a gyomrunkon éreztünk, hogy driftel a koma a repülővel, mert kicsit kilinccsel előre ment a leszállópályán.

Leszállásnál gyorsan előre furakodtunk, így az útlevél ellenőrzésnél nem kellett várnunk senkire. Persze a csomagjaink nem kapkodtak, így gyakorlatilag mindenki beelőzött minket, mert az orbitális bőröndök csak a legvégén jöttek ki. Kicsit mondjuk megijedtem, amikor a kézipoggyászomat akarta megröntgenezni a néni, de semmi gyanúsat nem találtak benne így elengedtek.

A külvilág Koreában ismét nyomasztó volt. Az első cigihez társuló sűrű forró levegő nagyon betyáros, és érzi az ember ahogy a páracseppek próbálják megtámadni a testét, törekedve ezzel a póló teljes eláztatására. Nem tudom, hogy esett-e vagy sem mert ez nem annyira derült ki, minden esetre mire a buszra felszálltunk, már eláztunk rendesen. A buszokkal történt valami, mert nem állt meg útközben a pihenőben, ami miatt Daejeonba már úgy érkeztünk meg, hogy majdnem behugyoztunk, másrészt meg kicsit ad-hoch módon mennek ezek a városban, mert nem ott állnak meg ahol kellene, hanem valahol kicsit máshol. Mindegy itt vagyunk, és bár úgy nézünk ki mintha ideúsztunk volna otthonról, de itt vagyunk. Eszembe is jutott az intézet felé a tanösvényen végigsétálva, hogy olyan érzésem van mint anno a telken a fóliasátorban, ahol viszonylag szar volt lenni, már ha az embernek nincs éppen paprika, vagy paradicsom kényszerképzete, mert akkor biztos fasza lehet.

Ennek örömére este el is mentünk sörözni, a már itt lévő kollégákkal,  ahol a helyiek nem kis meglepetésére betoltunk 18 liter sört öten. Érdekes, mert a sörhöz hoznak uborkát csípős szósszal, meg buggyantott tojást. Van étlapjuk, amin van vagy 30 különféle kaja, de bármelyikre mutattak rá a többiek, csirke alkatrészeket kaptak fura panírban, ami nyilván nem zsemlemorzsa alapú, de egész finom. Köretnek meg egyél amit akarsz, és mindezt tedd pálcikával meg kanállal. De legalább a csirkéhez volt sárga mézes-mustáros kenőcs is, ami azt az uborkát is finomabbá teszi amelynek a héja világosabb mint a belseje.

Ezen kívül nem sok minden történt, belépőm még nincs úgyhogy blogot írok, mert egyedül nem tudok közlekedni az épületben sem, bár a tetőtéri dohányzóba ki tudok menni, úgyhogy a lényeges dolgok azért elérhetők.

A Hotel Joy sem változott semmit, bár mintha a koma jobban beszélne angolul mint tavaly, ami mondjuk abban kimerül hogy dob egy helló-t ha meglát a hajlongás helyett, de hát ez is valami.

A nyelvi nehézségek olyan szintűek, hogy a bankautomatába először be kell nyomni milyen nyelven akarok vele beszélni, és csak aztán a kártyát. Hát nyilván megetettem vele a kártyát mielőtt annyit mondott volna hogy bőrcipő, aminek aztán meg is lett az eredménye, mert semmit nem tudtam vele kezdeni onnantól.