A jetlag hatása még mindig érződik, pedig megpróbáltam nem elaludni első nap délután, de úgy látszik átestem a holdkompon mint Neil Armstrong. Aztán persze kedd reggel már annyira szarul ébredtem, hogy mikor Krisztián 9 körül becsöngetett gyakorlatilag nem tudtam hol vagyok. Sebaj, legalább este ittunk jó söröket, és próbáltunk enni is, de valahogy egyik sem volt valami fasza. Hurkapálcikára felszúrt polipok sütve volt az első próbálkozásunk, ami nem volt túl sikeres, mert kevés is volt, meg olyan polipszerű, némi szilánkkal fűszerezve, ami nem tudom honnan jöhetett, de nem vitte a fogam. Aztán a másik kocsmában a Kokoomashiban toltunk Lampival sült garnélát, szintén hurkapálcikával átdöfve. Na ez meg mondjuk jó lett volna, ha a faking rákok nem növesztettek volna magukra vastag kemény dzsekit. Így mondjuk annyi választásunk maradt, hogy letéptem az arcát a kis rohadéknak, meg a farkát is, aztán meg nagy nehézségek árán kipiszkáltam belőle a husit.
Igazándiból az a baj a tengeri cumókkal, hogy a kaja végére eluralkodik a tányérban és mikrokörnyezetünkben az entrópia, mert a rendezett állapotban lévő állatokat apró fecnikre aprítja szét az ember, ami jó esetben nagyrészt a tányért tölti ki kb. kétszer akkora térfogatban, rosszabb esetben repül az asztalra, ölünkbe, mindenbe.
Idén hanyagolni kell az ebédet az intézet menzáján, mert az annyira vérfagyasztó hogy az ingyenesség sem tenné már elfogadhatóvá. Ezért aztán átjárunk az egyetemi menzára ahol remek dolgokat lehet kapni. Nekem a kínaiban van a kedvencem, ami sweet and sour pork with srimp fried rice névre hallgat. Ez három tányért jelent, egyikben figyelnek a husik fura panírban leöntve világos barna takonyszerű dzsuvával ami kicsit savanyú, meg van rajta egy csomó fura nyers színes káposzta. A másik kübliben van a rizs ami alól pici rákok szoktak előkerülni a legváratlanabb időpontokban, illetve mellette van a szójaszószos barna kenőcs hagymával (meg biztos van még benne valami, meg mondjuk a hagyma sem biztos hogy hagyma de olyasmi). A kimchi jár mindenhez, adnak is belőle mesterségesen sárgítottat ami valami retekből lehet, meg hagyományost. A retekszerűt nem komálom, a másikat megeszem, de aztán rájövök hogy nem tudom miért csináltam ezt. Mindezek mellett viszont van egy leves is amit senki nem említ, de érdekes dolgok szoktak benne lenni. Alapból csak csíp mint az állat, meg hagyma figyel benne, de néha ha szépen kérjük akkor befigyel egy polip alkatrész vagy egy egész kagyló is ami üde színfoltja a könnyeztető levesnek. Ha az ember gyorsan túl akar lenni a kaján, mert mondjuk siet, akkor a megoldás hogy elkezdi betolni a levest, de 2 kanálnál nem többet, majd utána bebikázza az ízlelőbimbókat újra az édes-savanyú szöttyel, mint Benton doktor a vészhelyzetben a halott bácsikat a mellükre helyezett vasalókkal (hulla hopp). Pár kanál ebből, és megint jöhet a leves ami addigra már kihült annyira, hogy nem égeti szét fizikailag a pofánkat csak szimplán csíp. Ez itt nem illetlenség, mint ahogy az sem ha a levesbe bepakolok bármit a másodikból… Furák ezek na!
A Kokoomashiban már ismernek minket mint a rossz pénzt. Péntekig minden este oda mentünk kereskedelmi sörmennyiséget betolni az arcba. A hely némileg misztikus, két idős néni tolja a bizniszt, meg néha egy fiatal kínai lány besegít nekik. A kocsma elég népszerű, és mint kiderült a helyi dohányzós haverom Gyu (ejtsd: giju vagy kiju) kedvenc közeli hangulatkarbantartó üzemegysége. El is mentünk a minap vele együtt heten, és hát mivel nagyon szomjasak voltunk azonnal kértünk egy sört, amit ugyan sietve ki is hozott a csajszi, csak mire vissza ment a sörhöz járó ubikért, addigra le is nyomtuk. Mondtuk neki hogy nem akarjuk szopatni, ezért hozzon rögtön két kancsó sört (6 liter), mert különben folyton úton lesz a csap meg az asztalunk közt. Érdekes módon ha Gyu rendel akkor nem csak csirkét kapunk, hanem mindenféle finomságokat. Ezért aztán rendeltünk rákokat, meg mindenféle húsokat, és még sült krumpli is volt hozzájuk amit én nagyon tudtam üdvözölni. De volt ott minden, szőlő, dinnye, narancs, szóval nagyon baba volt. Rá kell ébredbem ,hogy a rák igen jó, otthon is többet kellene tolni belőle. Rántva például teljesen el tudom képzelni ahogy a szombati ebédnél csirkecomb helyett ezt eszi a család a sült krumpli mellé a húsleves után.
Aztán valamelyik nap a Tescoba is benéztünk ami itt ugye a létünk elengedhetetlen intézménye. Ez csak sokadszorra sikerült, mert minden este addig ittunk, hogy bezárt mire odaértünk. Én már szépen elterveztem mindent, hogy gyorsan végighasítok az egészen, és megveszem azt a pár cuccot amit kigondoltam. Wasabi, sushi, corn flakes, tej, kanál, meg mandulás mogyorós diós diákcsemege szerű cucc kellett volna. Hát nem átrendezték a tetvek az egész áruházat!!! Basszus semmi nem ott van ahol volt, de még a sorok is merőlegesek az eredeti irányukra. Hát ettől barbárabb cselekedet csak az lehetett volna ha a járólapot felbasszák a plafonra, nekem meg az álmennyezeten kellene tolnom a kosarat. Két évembe került mire expert levelt értem el koreai Tescoból, és megtaláltam már a kétoldalas ragasztót is szag után mint Mancs a halottakat! Erre tessék! Na elkezdtük keresni a szöttyöket, és találtunk is mindent, bár a corn flakes meg a wasabi nem volt egyszerű. A sushi viszont gyorsan ment, és mivel este volt, legnagyobb örömömre a 7000 won-os sushi (kb. 1300 Ft) le volt árazva 4900 Wonra, ami jó biznisznek tűnt. Ott állt előtte egy asszony aki ilyen helyi erő lehetett, mert vagy a sushikat nézte vagy óbégatott hangosan. Na mondom én elveszek egyet hátha abbahagyja, amire odajött és elkezdett magyarázni valamit. Nyilván nem értettem, de bólogattam, mire elkapta tőlem a tálat, és hozzácsomagolt egy másikat is. Na mondom ez milyen már! 900 Forintért annyi rizsen fekvő halott nyers halat vittem haza mint állat, pedig csak az íze miatt akartam venni, mivel már túl voltam egy nem túl kiadós vacsin. Otthon ezért tuti elkértek volna legalább egy tízest, itt meg nem lehet csak egy dobozt venni, mert jön a szomszédja vele.
Reggel mondjuk volt némi anyázás, mert ugye kanalat azt vettem a kukoricapehelyhez, de tálat azt nem, és mivel nem találtam lámpaburát sem a szobában, így a bajnokok reggelije elmaradt. Szerencsére mivel a 7 óra időeltolódásból még csak négyet sikerült ledolgoznom, az ebéd az intézetben ébredésem után egy órával már meg is történt, ami előre vetíti hogy délelőtt nem nagyon látni engem a melóban.
