Már itt vagyunk egy ideje, és az a helyzet hogy sokkal jobb mint vártam. Az emberek barátságosak, mindenki kedves, bár az kicsit zavaró hogy rendesen bámulnak. Nem egyszerűen összesúgnak a hátunk mögött, vagy diszkréten odapillantanának, ezek bámulnak, mutogatnak, és fotóznak is sokszor. Szerintem ekkora felfordulást itt még ember nem látott mint amikor mi végig battyogunk a szállodától a kb 2 km-re lévő „vérhas büféig”. Szerencsére mivel a taxi elég olcsó, ami azt jelenti hogy 8 Yüan az alapdíj (300Ft) és ebből pont el is jutunk a kajához, ezért inkább nem szoktuk igénybe venni a lábainkat.

Taxit fogni egyébként nem nagy ördöngösség, csak azt kell figyelni hogy az ablakban lévő piros felirat világít-e vagy sem. Gondolom az van ráírva hogy szabad, bár ebben itt nem lehetünk biztosak. Aztán meg megy a mutogatás, meg ha Józsi ül elől akkor az „itt forduljál balra barátom” jellegű magyar mondatok tömkelege. Van pár illegális taxis is, de azokat nem szoktuk annyira igénybe venni, mert nem tudjuk hogy mit akarnak elmutogatni.

Na szóval megérkezünk a Vérhas-büfébe, amit valahogy úgy kell elképzelni, hogy van egy kereszteződés, ami mellett olyan épületek vannak, hogy felnézni is rémisztő.

Irgalmatlan lepusztultság, és kábelek mennek mindenhonnan mindenhová. Apropó kábelek. Itt a villanyoszlopoknak igen nehéz dolga van, mert olyan kábeldzsungelt kell elviselniük, hogy néha meg is dőlnek a feladat súlyától. Ekkor azonban az okos kínaiak, egy olajozott mozdulattal odakötik vagy a földhöz, vagy valamihez az oszlopot, és már meg is van oldva, konzerválták is a problémát egy óvatos 30 évre. Én folyton attól fosok, hogy egyszer csak agyonbasz az áram, mert persze olyan is van, hogy két villanyoszlop közt mennek a vezetékek, majd egy kiválik közülük, és függőlegesen lejön a földig, ahol van vagy két méter még össze-spagettiződve, majd bemegy a földbe a járda mellett.

A már említett kereszteződés egyébként tök normális lenne, és nappal valószínűleg az is, csak a kajamaradékok tömkelege, meg az átlagosnál is retkesebb csúszósabb aszfalt árulkodhat arról hogy itt valami van ha leszáll az este. Este 8 körül aztán megindul az élet, jönnek a kis 3 kerekű platós mocikkal, húzzák maguk után a barbecue sütőt, meg minden egyéb szart, és kitelepülnek. Felállítanak pár sátrat, több kevesebb szépet meg asztalt, és indulhat a kaja. Na itt aztán olyan csoda dolgokat találni, hogy megőrülünk. Kommunikációs nehézségek például itt is vannak, mert ugye ez a közönség aztán tényleg nem beszél angolul, és az elején borzasztó nehéz volt elmagyarázni hogy két adag rákot akarunk enni, mert bazmeg ketten vagyunk. Nem értik! Kurvaéletbe nem értik, mi meg itt fogunk éhen dögleni. Na jó ez nem igaz, de némi sikertelen activity, és mobiltelefonos szótár progi segítségével sikerült kérni két sört. Nyilván azóta már rutinosabbak vagyunk, mióta az első napokban rendre meleg sört hoztak ki, és már mondjuk nekik szájunkkal, hogy „pí-gyo” akkor megértik hogy sört akarunk, és telefonon megmutatom nekik hogy hideg legyen. Aztán utána arra is rájöttünk, hogy miért nem akarnak ezek két adagot hozni nekünk. Hát azért, mert eleve egy kisebb méretű lavórban hozzák a rákok tucatjait, és azt kirakják az asztal közepére. Na abból eszünk mindketten, és ha elfogy lehet kérni újra frisset. Hála istennek, Józsival gasztronómia tekintetében gyorsan egymásra találtunk, mert már a repülőn a rákok tömeges pusztulását vizionáltuk, hogy ha majd egyszer megérkezünk akkor ott annyi rákot megzabálunk hogy még a tőzsdén is felmegy az ára, meg ilyenek. Aztán mondjuk ez így is lett. Az első héten nem is volt rákmentes nap, és bármennyire is fura, én itt hízom.

Szóval megjönnek a rákok, adnak hozzá nylon kesztyűt, és abban lehet falatozni. Szegény rákokban nincs olyan sok cucc amit meg lehetne enni, ezért kb. a 70%-a a testüknek a kukában végzi, vagy az útpadkán, mert a szemetet sokszor egyszerű mozdulattal kibassza a felszolgáló a járda mellé, a műanyag poharakkal, meg minden felgyülemlett dzsuvával együtt. Ott aztán a kocsik belemasszírozzák azt az aszfaltba, vagy az eső áztatja kicsit, vagy jön valami fura állat, és megeszi.

A rák további előnye azon kívül hogy baromira finom, hogy csípős olajban sütik, amitől az ember keze tök puha lesz, orrba szájba van hidratálva a kezünk. A másik kedvencünk, az olyan kaja amikor kis pálcikákra vannak feltűzve a halott állatok. Egy ilyen pálcika kb. 100Ft, és valamelyiken tintahal van, valamelyiken csirke, vagy malac, de vigyázni kell, mert valamelyiken disznóbél, vagy porcos csont van, ami nem annyira vicces, ahogy szerintem a sertésbőr meg a disznóorr sem. Viszont van kenyér is, fincsi pirítóst is tudnak hergelni nekünk a grillen, bár megmondom őszintén a kenyér az kb annyira hiányzik, mint Gombóc Artúrnak a görög saláta.

Ezek is baromi jók, és ami még nagyon jó benne, hogy ezt lehet gyorsan enni. A rák kicsit olyan mint a szotyi, hogy több energiát kell belefektetni hogy kipiszkáljam belőle a lényeget, mint amennyit az elfogyasztásával nyerek. Ezt viszont lehet tolni befelé ezerrel.

Tehát kereszteződésünkben ilyen utcai árusok vannak az irgalmatlan kosz és dzsuva kellős közepén. Azt beszéltük, hogy ezek a házak soha nem nedvesednek át, nem áznak be, mert ha naponta nem égetnek el 500 liter olajat előttük, akkor semmit. Szerintem a házak felületein egy 3-5 centis odaszáradt zsír tuti van, ami konzerválja az egész épületet az utókornak.

Néha üde színfoltként feltűnik a moslékos autó, ami egy kis platós teherautó, de olyan retkes, meg büdös, hogy azt nem lehet leírni. Nagy műanyag hordók vannak rajta, vagy legalábbis mi ezt sejtjük, mert az egész autót belepte a vastag pudva, szóval csak találgatunk. Ez aztán szépen igényesen összegyűjti a moslékot és elviszi valahová ahol gondolom újra kaja lesz belőle malac formájában, vagy ilyesmi.

Vannak olyan kajás standok is ahol szerintem szart főznek, mert olyan büdös van, hogy azt egyszerűen nem bírjuk mi sem, pedig elég edzettek vagyunk. Elképzelni sem tudjuk mi lehet ez ,és sajnos megnézni sem merjük, mert képtelenség odamenni, azt meg rossz néven vennék szerintem ezek is ha oda ásítanék egy kolort a kajás pultra.

Mondjuk itt ez lehet hogy nem olyan nagy probléma azért, mert itt mindenki köpköd, és néha a rövid szoknyás csini csajszik kis felszívnak egy olyan turhát, hogy az ezer méter mélyről feltörő ásványvíz sincs a picsába se tőle, majd úgy kivágja a placc közepére, hogy csak úgy csattan. Nyilván ebbéli tevékenységükben az sem hatja meg őket, hogy mondjuk épp a boltban a pénztárnál állunk sorban, a mellettem álló koma simán odadörrent egyet a kassza elé a járólapra.

Azon elképzelések birtokában hogy ha ide jönne egy otthoni ANTSZ-es felügyelő, az tuti felvágná az ereit a látványtól, de mégsem fekszenek a romlott kajától holttestek lépten-nyomon, azt bátorkodtuk leszűrni, hogy mi sem fogunk megdögleni, és eddig igazunk is volt. Bár én felkészültem az idejövetelre, mert az Immodium, meg a széntabletta az csak az előörs a budin ágyazás megakadályozására, a nehéz tüzérség viszont olyan komoly állítólag, hogy 3 szem és karácsonyig nem kell menni budira. Mondjuk azt nem tudom felengednének-e minket a repülőre ha a rosszulléttől úgy néznénk ki mint a Blue Man Group kétharmada, de állítólag ez a cucc hatékonyabb mintha Smith ügynök „bevarrná” a seggem, mint Neo száját a Mátrixban.

A másik nagy kedvencünk olyan 5 percre a szállodától egy olyan étterem, ahol fényképes étlap van. Mondjuk oda kell figyelni, mert tüzetesen át kell nézni hogy mit akar az ember, mivel a kacsa az sokszor 10-12 kacsafejet jelent ízlésesen tálalva, és a disznóbél, meg a porc itt is előkerülhet. A három hete még sci-fi-be illő száznapos tojást meg úgy toljuk befelé mintha ezen nőttünk volna fel, annak ellenére hogy feketére van rohadva a sárgája, a fehérje meg mint a kocsonya, fura barnás és pálcikával enni szerintem az expert level 1, innen csak egy szint van feljebb, Guanghai felesége, aki ki tudja piszkálni a rákot pálcikával a kabátjából.

Földimogyis szószban halott tehén, és a 100 napos tojás

Aztán valamelyik nap elmentünk a GouGuo Plázába, amit itt nyilván nem így hívnak, szóval a taxisnak aztán lehet mondani hogy ide vigyél, folyton csak buta nézés a válasz, vagy elkezd beszélni kínaiul, amire Józsi már tolja is a „…menjél barátom egyenesen, aztán a következőnél meg forduljál jobbra…” mondatokat, miközben én iszonyatos fos kiejtéssel tolom hátulról hogy „tábudaong” ami kb annyit tesz hogy nem értem. De valahogy mindig odaérünk! Na itt aztán van egy kajálda ahol már ettünk párszor, és elképesztően finomak a kaják, ráadásul akkora adagok, hogy először az volt az érzésünk, hogy ez soha nem fog elfogyni, és lehet itt alszunk mire betoljuk. Kagylók, rákok, tintahalak, másféle kagyló, fokhagymával, csodálatos fűszerezéssel, egy kész ízorgia az egész. Fantasztikus.

Sajnos a minap kipróbáltunk másik éttermet is a plázában. Hiba volt. Lehet választani hogy mennyire csípjen a kaja, hát a koma becsillagozott nekünk egy kettest a négyből. Nos mindketten szeretjük a csípőset, de én konkrétan már nem kaptam levegőt a közepénél, Józsi meg szédülni kezdett, mivel szerintem olyan 40 db erős paprikát metéltek bele a rákunkba, mi meg rendeltünk belőle két lavórral. Nem tudom minek hozott a csaj két pohár forró vizet, de én a végén már abba áztattam az ujjaimat, meg dörzsölgettem vele a számat, mert még a szakállamat is csípte. Ledobtunk magunkról két liter vizet az tuti, mire leküzdöttük. Egyébként mókásak, mert nem beszél senki angolul itt sem, ezért úgy érzik hogy ha sokan vannak akkor el tudják nekünk mondani (vagy legalább mi megértjük) hogy melyik kaja micsoda. Ráadásul ha nem értem, akkor hangosabban mondja. Fasza!

Aztán ugye van az üzemi menza a félszigeten ahol melózunk. Na ennek van két szintje. Az alsó a pórnépé, és még a kínai kollégák szerint is bitang szar a kaja, ezért minket a felső szintre vittek, ahol rendes étlap van, meg pincér szolgál ki, akik mondjuk majd összepisilik magukat mikor meglátnak minket bejönni, és rettenetes zavarban próbálnak kiszolgálni minket. Itt ugye a szokásos rák és egyéb finomságok mellett, néha belefutunk olyanokba is mint a szószos csirke.

Csirkecsőr

Csirkefej tarajjal

Ezt ugye minden jóérzésű ember úgy csinálná, hogy fogja a csirkét, és a csontok kapcsolódási pontja közt szépen átvágja a dolgokat, és téma szerint rendezi az állatot a tálban, azaz vannak neki lábai, meg szárnya, meg melle meg minden. De mi történik, ha egyébként távoli rokon szakmák találkoznak mint pl a pék és a szakács, hát elkezdik használni egymás eszközeit. Nekem meggyőződésem, hogy ezt a csirkét úgy bontották szét, hogy bevágták a kenyérszeletelőbe, aminek a vége az lett hogy egy kockacukor méretű húsdarabban, tuti van pár csontszilánk. Természetesen a feje az simán benne van csőrrel szemmel taréjjal együtt, mert hát ha csirkét kértél akkor jár az egész.

A hal kb hasonló, én ennyi szálkát még életemben nem láttam, mint itt egy átlagos halban. Néha előkerül gasztronómiai kalandozásaink során a béka is, ami meglepően finom, csak sokat kell játszani vele.

A békák is döglenek értünk

Józsival hazafelé botorkálva megállapodtunk hogy a legjobb az lenne, ha a génsebészek nem a hülye birkát kereszteznék a kecskével, mikor tök egyforma mindkettő, hanem mondjuk Európában a dinnye-málna-galamb kombó lenne ami azt jelenti, hogy dinnye méretű repülő málnák repülnének be az erkélyte, amiket ha fejbe baszok egy fotelággyal (ez a része tényleg megtörtént, Káka barátomnak hála) akkor már pakolhatom is be a mélyhűtőbe. Ázsiában meg a bálna-garnéla-napraforgó-erőspaprika kombó lenne a menő, azaz akkora rákok mint egy bálna, ami néha kiúszik a partra, és szépen megpirul csípős napraforgó olajban. Csak oda kellene menni, egy benzines flexszel levágni róla a páncélt, és már lehet is szépen enni belőle. Késsel villával, kétpofára zabálni.

Na egyik nap a segítőnk, Yang mondta hogy az a menza ami alul van szar, a fenti meg drága, de menjünk el egy másikba, mert az sokkal jobb. Elmentünk, nem nézett ki rosszul a kaja, és mivel volt ott valami ami nem tűnt se rizsnek, se zöldségnek, gondoltam az lehet a hús, hát mondom akkor én arra rámennék. Yang mondta hogy malac, hát mondom azt én is igen jól ismerem, nem lehet gond, még valami prézli szerű kabátja is volt, hát hajrá. Nos malacnak malac volt, csakhogy rizsporba forgatott sertészsírt vettem, ami miatt ez a kajálda még azelőtt kiesett a látóteremből, mielőtt befejeztem volna az ebédet.

Szókészletünk is a kajálással van összefüggésben. Megérkezéskor dobunk egy „nyíhao”-t ami a hello megfelelője, aztán a „pí-gyó” a sör, ha pincért akarunk akkor „füje” ha meg fizetni akkor meg „májdánn”, és ha rizst óhajtanánk akkor „mí-fan” a varázsszó, ha meg végeztünk akkor meg egy „sí-sije”- vel köszönjük meg a fáradozásokat.

Na megyek eszek némi sárkány gyümit meg mangót, mert megérdemlem!

Gasztroblog: OFF

Páka!