Csütörtök este miközben Gyu tanította nekünk, hogy a „kezeki” nagyon durva káromkodás, és kb. azt jelenti, hogy „kutya kölyke” vagy szabatosabb fordításban „kutya anyád”, megfogalmazódott bennünk az a gondolat, hogy menjünk le Busanba fürdeni a tengerben. A gondolatokat tettek követték, és pénteken már meg is vetettük a jegyeket Gyu barátunkkal a hajnali (7:48-as) KTX-re ami sok olvasómnak már ismerős lehet. (Akinek nem azoknak elmondom, hogy olyan mint a TGV, 300 km/h a sebessége, és olcsóbb mint otthon az IC.) Természetesen a visszaútra is megoldotta a jegy problémát, mert vett a 22:50-esre is mindenkinek, aztán az majd jó lesz nekünk. Nyilván aki ismer az tudja hogy én ha dolgozom ha nem 11-ig alszom ,és a reggeli ébredés elég traumatikus élmény nekem, ezért olyankor nem vagyok humoromnál. Nyilván ezen nem segített az sem, hogy Józsi igényesen elhagyta az odaútra szóló jegyeinket. A másik mondjuk megvolt, szóval vissza tudtunk volna jönni vele onnan ahová egyébként nem tudunk eljutni. Semmi gond, Józsi odahasított a pénztárhoz és elmondta hogy mi a gond, megmutatta a visszaútra szóló jegyünket, amin rajta volt Gyu telefonszáma, meg azonosítója meg minden szar, és már kaptunk is újakat. Úgy szeretném a MÁV személyszállítási táplálékláncának minden dolgozóját ide elhozni, hogy lássák milyen az amikor jól mennek a dolgok, és az emberek akik utaznak valóságos szolgáltatást kapnak, és nem problémákat generálnak nekik, hanem megoldják azokat. Köszönöm neked Korail!
Vonatra fel, irány Busan, ami másfél óra hangtalan száguldás kényelmes üléseken. A koreai nép némiképp felül akarta múlni francia beszállítójukat, így megépítették saját KTX vonatukat, ami szintén jól néz ki, de belül nagyobbak a székek, és forgatni is lehet őket körbe-körbe. Sajnos mi nem ezen ültünk, de ez nem is volt gond.
Busanba megérkezvén azonnal célba vettük a tengerpartot, mert legutóbbi ilyen élményem a bulgár tengerpartról való 1986-ból, és nem mondom hogy annyira vágytam már a sós vízre, de gondoltam ha csak 1,5 órát kell hozzá közlekednem akkor ám legyen. A part egész kellemes, keskeny homokos sáv, tele napernyőkkel és fürdőző koreaiakkal. Na ide lehemperedtünk két napernyő alá, amiket kibéreltünk 10000 W-ért, és elkezdtünk sörözni. Berohangáltunk a vízbe ami kellemestől kicsit hidegebb volt, majd kirohangáltunk főni az ernyők alá, meg panírozódni a sárgás homokba. Roppant eszünkkel arra rájöttünk, hogy a pólót nem kellene levenni, így az első félmeztelen élmény után gyorsan visszavettem, ami aznap már csak induláskor került le rólam, azonban a fennmaradó bőrfelületeinket illett volna kezelni némi naptejjel. Ennek hiányában azonban csak ültünk ernyőink alatt, és pislogtunk a koreaiakra, akik nem annyira tudnak úszni, viszont ruhában mennek be a vízbe, sőt gyakran még a táskáikat is beviszik a csajok, és ott pofáznak hosszú perceken keresztül a derékig érő vízben. Reggel mondjuk még nem annyira értettük, hogy miért van csak egy szánalmasan keskeny szakasz kijelölve a fürdőzőknek, és miért nem lehet elúszni a következő bójasorig ami a hajózási útvonal végét jelzi, de délután a dagálynál már egészen nyakig ért a víz, ami mondjuk még mindig kevés, bár azért legalább a reggeli derékig érőtől combosabb. Nyilván Dr Anda G. megpróbált elúszni a második sor bójáig, és mire odaért volna, már fütyültek is neki hogy húzzon vissza villám gyorsan. Mire visszaért, már ott is teremtek a jetski-s életmentők, hogy nehogy már ott halljon meg 15 méter úszástól. Aztán persze a helyiek mondták, hogy van egy csomó meduza a bóján kívül, de azok úgy látszik jól neveltek, mert háló híján sem jönnek ki a partra megcsípni az embereket.
A part délutánra megtelt emberekkel, akárcsak a víz, és mindenki egyforma sárga úszógumikon tolta az ipart, mivel nem annyira tudnak úszni, ami meglepő, mert ugye mindenhol víz van körülöttük ahol meg nincs ott meg a barátságtalan sógorok várják őket tárt karokkal. Közben persze jöttek-mentek a banánon az emberek, meg el lehetett menni jetskizni, meg lehetett szörfözni is, sőt még vitorlás is volt, és bár igen jó szél volt a szörfösök inkább látszottak vízbe fagyott szobornak, mint a sebesség hajszolását óhajtó sportembereknek, és a nagy tőkesúlyos vitorlás is inkább csak lobogtatott félszélben ,mintsem szelte volna a habokat vízbe lógó korláttal. Valami pudingok bérelték ki aznap az tuti…
Napközben míg mi lassan fossá égtünk, mögénk telepedett egy Üzbég nő egy rendes óvodás csoportnyi gyerekkel. Elég közvetlen módját választotta az ismerkedésnek, mert megkínált minket sörszerű valamivel, és beszédbe elegyedtünk. Kiderült hogy egyrészt nem tud angolul valami jól, (a vonat a férj és ilyen bonyolult szavak hiányoztak a szótárából) másrészt hogy nagyon szeretne beszélgetni. Továbbá azt is megtudtuk, hogy a szülei elég gazdagok, és apu ezért benn is van a böriben, míg a férje bár hivatalosan póker játékos, valójában erősen alvilági körökben mozog.
Nyilván ezen információkat csak úgy tudta elmondani hogy közben két segítőnk is akadt két koreai lány személyében, akik amikor látták, hogy már a vonat szó elmagyarázása is komoly dilemmát okoz, akkor megkönyörültek rajtunk és odajöttek fordítani. Mint azt megtudtuk az egyik pszichológiát tanul Kaliforniában, a másik meg spanyolt valamelyik busani egyetemen. Nagyon jó fejek voltak, és rengeteget lehetett velük beszélgetni meg röhögni, értették a poént, nem voltak olyan kis nyünnyedtek mint a többi koreai. Tökéletesen beszéltek angolul, a kiejtésük is átlagon felüli volt, és nagyon közvetlenek voltak. Estefelé már kezdtük érezni magunkon meg látni egymáson, hogy nem múlt el nyomtalanul a tengerparti kiruccanás, mivel mindannyian úgy néztünk ki mint akik bebaszva elaludtak a szoliban, így jobbnak láttuk hazamenni. Sajnos nekem napközben sem volt szerencsém, mivel napszemüvegem még a koreai átlag komáknál is szarabbul úszik, és bár az első 10-15 alkalommal levettem amikor vízbe mentem, de sajnos az utolsó alkalommal nem, így az valahol leoldódott a fejemről. Szemüveg off! Kerestük hátha meglesz, de nem akart velem hazajönni többet, így ott maradt a tengerben. Időközben az üzbég csaj is lelépett a gyereksereggel együtt, és mi is pakolászni kezdtünk. Sajnos a lányok közül az egyiknek el kellett menni a szüleihez, mert hát mégiscsak alig látja őket a külföldi tanulmányai miatt, de a másik velünk jött, és elkísért minket a pályaudvarra ahol áttetettük a jegyek egy részét másnapra. Hála kedves segítőnknek, ez a folyamat nem volt annyira megrázó mint az általában lenni szokott. Ezután elindultunk a vacsi irányába, ami a helyi kínai negyedben egy asztalon sütögetős étteremben ért minket. Falevélbe tekert, mindenféle zöldségekkel megbolondított húsokat ettünk, nyilván köret nélkül, aminek egyetlen hátránya, hogy iszonyú mennyiséget kell betolni belőle az arcba hogy jól lakjon az ember. Én már többször ettem ilyet, nekem tetszik , de szerintem kisebbségben vagyok ezen nézetemmel, mert csapatunk egy része nem annyira komálta. A kaja végeztével elindultunk a pályaudvar felé, de Tibor hogy szomjan ne haljanak az éjszaka folyamán, bement a boltba és hozott két üveg bort, meg két másfél literes ásványvizet, amik sajnos nem tartalmaztak bubikat, mivel itt azt nem annyira szeretik az emberek, ergo drága mint az állat, és csak fél literes kiszerelésben van. Kísérőnk igencsak meglepődött, amikor konstatálta hogy Tibor az egyikkel megöntözi a virágokat a bolt előtt, de felvilágosítottuk, hogy azt csak a palack miatt vette meg. Eztán kezdetét vette a fröccs elkészítése, amit szerintem chilei borból, meg koreai ásványvízből még nem sokan csináltak Busan kínai negyedében. A lány nem nagyon értette, de Lampi megmutatta azt a mobil alkalmazást amin az összes fröccs nevesítve van a diákfröccstől a Krúdy- fröccsig, sőt meg is kóstolhatta a bubimentes hungarikumot.
Még egy kis beszélgetés után elköszöntünk bájos kísérőnktől és felültünk a KTX- re ahol kezdtünk ismerkedni fájdalmainkkal. Nekem a karom meg az arcom bár le volt égve, nem fájt annyira , de a lábam szára meg a lábfejem amit gyakorlatilag addig ér nap normális körülmények közt amíg átveszem a zoknit a hajón, na az nagyon durva volt. Úgy feszült rajtam a bőr mint Medveczky Ilona arca a kétszázadik felvarrás után. A zokni gondolatára is majdnem beszartam, de enyhítettem a szenvedésen ,mert legalább addig a másfél óráig amíg a vonat ment ledobáltam cipőt zoknit, így bár felvenni szar volt, de legalább addig nem fájt.
A daejeoni állomáson az utolsó metró már régen elment mire odaértünk, így legalább cigizni tudtam egyet. Majd taxival irány haza, és alvás. Túl sok lett volna már a fájós végtagjaimmal dobni egy zuhanyt, így csak a lábamra engedtem a jéghideg vizet, de az sem volt kellemes.
