Na elindultunk ismét Lampival napsütötte Dél-Koreába, a már jól bejáratott Budapest-Amszterdam, Incheon útvonalon. Nyilván indulásunkat kicsit beárnyékolta az az apró tény, hogy volt egy plusz csomagom amiben az optikai lomok laktak, és 36,8 kg nál egy grammal se volt több. Gyors egyeztetés után pár dolog kikerült belőle, és átkerült az én ruhás bőröndömbe, míg onnan könnyű, de nagy térfogatú ruhák kerültek az optikai lomos bőröndbe. Nyilván hogy a bőröndök testi épségét és integritását biztosítsuk, a srácokkal becsomiztattam ilyen neon-zöld folpackkal mindkettőt, mert hát nyilván a reptéren a csomiszállítók csak azért nem pakolják vasvillával a sok szart mert sajnálják érte azt a kis pénzt, pedig baszkodhatnák fel a gépre mint paraszt a szalmabálát.
Az persze más lapra tartozik, hogy mivel mixed csomagok lettek belőle, így az ólom árnyékolásból mindkét csomagba jutott, amivel a röntgen nem biztos hogy meg fog bírkózni, tekintve, hogy 10 kg ment bele összesen 5mm vastag lemez formájában. Mindegy, csomagok már úton, és csak 30000 Forintomba került a 32 kg túlsúly elszállítása, szóval egész jól álltunk.
A röntgen kapun átmenni nagyon mókás, nyilván kurvára nem akarok felcsempészni semmit azon a két kamerán meg két objektíven kívül ami a táskámban van, de ők ezt nem hiszik el. Mint ahogy azt sem, hogy a gatyám szíjában nem albán bérgyilkosokat csempészek elsősorban, hanem arra szolgál, hogy kulturált formában tartsa rajtam a nacit. A telefonfülke szerű izében így mókás dolog a fej fölé tartott kezekkel várni hogy leessen rólam a naci. Nyilván bent a KFC-ben még betoltunk némi longert, ami a nevével ellentétben nem hosszú, így a shorter név jobban illene hozzá, ami azért is esett jól, mert előtte egy hölgy Unciummal itatott minket, mivel igen szimpatikusnak találta fizimiskánkat. Aztán mondjuk a cici bankos promós arcok elkaptak minket hogy azonnal adnak 10000 Ft-ot csak pár perc és kitöltünk egy hitelkártya igénylést, amihez nem sok kedvem volt, de hála istennek le tudtam szerelni őket némi kamu dumával, ami arról szólt hogy én feketén dolgozom, meg bla-bla, és semmilyen önálló jövedelmem nincs. Annyira rámenősek, és nincs kedvem nekik elmondani, hogy bazmeg nem akarok tőletek hitelkártyát venni, főleg nem egy unicum után, és főleg nem éhesen egy reptéren. Amikor meg kértem őket hogy adjatok egy részletes brossúrát akkor meg azt mondták, hogy nekik csak egy van, és azt sem adhatják oda, mert az munkaeszköz. Na bazzeg, akkor majd felhívlak éjjel Koreából R-beszélgetéssel ha kérdésem van, jó?? Jajj miért nem tudnak ezek otthon ülni!
A repülés izgalommentesen telt el, és bár az előttem utazó RSG-s csajok testi adottságaik miatt nem érezték át a problémát, de én nagyon szenvedtem a nano lábtér miatt. A leszállás mondjuk nem sikerült olyan jól mint azt megszoktam, mert a sofőrbácsi úgy odavágta a szép repcsit a betonhoz mint a taknyot, ami miatt kicsit fel is hördült a tömeg.
Amszterdamban aztán jött a szokásos sör meg cigi, mert ugye ott lehet a kijelölt helyen cigizni, és a Heineken is igen jó hőmérsékleten van tartva. Megfogdostuk az összes fényképezót, meg elektronikai szöttyöt, és húztunk a következő géphez. Semmi extra nem volt, nem akarta a néger koma letépni rólam a nacit, nem akartak megölni a laptop miatt, biztos ma már jó napjuk volt, mert elfogtak valami veszélyes bűnözőt vagy mittudomén kit.
Eddig mindig megjegyeztem, hogy a Jumbo-jet nem a lábteréről kapta a nevét, és ez nem változott sajnos mostanában sem. Van egy ilyen kis brossúra ami leírja hogy milyen mozdulatokat kell csinálni a gépen hogy ne dögöljek meg trombózisban, de még a lábfej-körzéshez is kevés volt a hely.
Örömömet tovább fokozta hogy a szomszéd széken ülő koreai koma kulturáltan kiborította a tálcán lévő bort a picsába, ami ott csöpögött elsősorban az ő nadrágján, de jutott belőle a kárpitra, falra , cipőmre,rám, mindenhová, ahonnan szépen le is törölgettem a csávó plédjével. Ennek ő nem örült annyira, de hát ez van, máskor ne öntsd ki a szeszt, mert nálunk ezért minimum pofán baszna egy helyi alkesz.
A helyszűke miatt beszűkült tudatállapotban bátorkodtam megnézni a nálunk forgatott Die Hard epizódot, ami annyira vérfagyasztóan szar volt, hogy rendesen fájt. Azon már meg sem lepődtem, hogy a körút-Bajcsy kereszteződésében a felüljáróról leugratva egy másik országban ér földet Bruce, de azért a sugárzást semlegesítő gáznál picit belém nyilallt a fájdalom. Hát nem egy dokumentumfilm az tuti. Cserébe mondjuk nem is jó.
Úgy látszik ez nem a KLM napja volt, mert ez a koma is odaverte a gépet elég combosan, és mivel mi folyamatosan monitoroztuk Lampi telefonjával a ránk ható g erőket, így tudományos bizonyítéka is volt annak amit mi a gyomrunkon éreztünk, hogy driftel a koma a repülővel, mert kicsit kilinccsel előre ment a leszállópályán.
Leszállásnál gyorsan előre furakodtunk, így az útlevél ellenőrzésnél nem kellett várnunk senkire. Persze a csomagjaink nem kapkodtak, így gyakorlatilag mindenki beelőzött minket, mert az orbitális bőröndök csak a legvégén jöttek ki. Kicsit mondjuk megijedtem, amikor a kézipoggyászomat akarta megröntgenezni a néni, de semmi gyanúsat nem találtak benne így elengedtek.
A külvilág Koreában ismét nyomasztó volt. Az első cigihez társuló sűrű forró levegő nagyon betyáros, és érzi az ember ahogy a páracseppek próbálják megtámadni a testét, törekedve ezzel a póló teljes eláztatására. Nem tudom, hogy esett-e vagy sem mert ez nem annyira derült ki, minden esetre mire a buszra felszálltunk, már eláztunk rendesen. A buszokkal történt valami, mert nem állt meg útközben a pihenőben, ami miatt Daejeonba már úgy érkeztünk meg, hogy majdnem behugyoztunk, másrészt meg kicsit ad-hoch módon mennek ezek a városban, mert nem ott állnak meg ahol kellene, hanem valahol kicsit máshol. Mindegy itt vagyunk, és bár úgy nézünk ki mintha ideúsztunk volna otthonról, de itt vagyunk. Eszembe is jutott az intézet felé a tanösvényen végigsétálva, hogy olyan érzésem van mint anno a telken a fóliasátorban, ahol viszonylag szar volt lenni, már ha az embernek nincs éppen paprika, vagy paradicsom kényszerképzete, mert akkor biztos fasza lehet.
Ennek örömére este el is mentünk sörözni, a már itt lévő kollégákkal, ahol a helyiek nem kis meglepetésére betoltunk 18 liter sört öten. Érdekes, mert a sörhöz hoznak uborkát csípős szósszal, meg buggyantott tojást. Van étlapjuk, amin van vagy 30 különféle kaja, de bármelyikre mutattak rá a többiek, csirke alkatrészeket kaptak fura panírban, ami nyilván nem zsemlemorzsa alapú, de egész finom. Köretnek meg egyél amit akarsz, és mindezt tedd pálcikával meg kanállal. De legalább a csirkéhez volt sárga mézes-mustáros kenőcs is, ami azt az uborkát is finomabbá teszi amelynek a héja világosabb mint a belseje.
Ezen kívül nem sok minden történt, belépőm még nincs úgyhogy blogot írok, mert egyedül nem tudok közlekedni az épületben sem, bár a tetőtéri dohányzóba ki tudok menni, úgyhogy a lényeges dolgok azért elérhetők.
A Hotel Joy sem változott semmit, bár mintha a koma jobban beszélne angolul mint tavaly, ami mondjuk abban kimerül hogy dob egy helló-t ha meglát a hajlongás helyett, de hát ez is valami.
A nyelvi nehézségek olyan szintűek, hogy a bankautomatába először be kell nyomni milyen nyelven akarok vele beszélni, és csak aztán a kártyát. Hát nyilván megetettem vele a kártyát mielőtt annyit mondott volna hogy bőrcipő, aminek aztán meg is lett az eredménye, mert semmit nem tudtam vele kezdeni onnantól.
