Megjött Sanyi! Ez egyrészről jó hír, mert Sanyi mindent megold, a lehetetlennek tűnő helyzetek is blőd aprósággá degradálódnak, és nagyon motiváló. Másrészt azonnal dobtunk egy 13 órás műszakot már hétfőn, csak hogy érezzük mi vár ránk. Most sajnos el van havazva ő is, ezért nem jön velünk rendesen sörözni, így szolidaritunk vele kicsit, és mi sem megyünk. Egyszer úgyis befejezi, és akkor elvisszük a kocsmába igényesen, és tolhatunk megint mozgós kaját.
Azoknak akik tényleg kijönnének egyszer ide, pár jó tanácsot had adjak. Az otthon használt bankkártyák közül a Maestro az itt egy kalap szart ér. Pénzt lehet ugyan felvenni vele a global ATM feliratú terminálokból, de vásárolni nem. A Master Card már jobb, ezzel vásárolni is lehet, és ezt is csak a global ATM eszi meg, de ez nem olyan nagy gond, a nagyobb bevásárlóközpontokban simán találni egyet a húszból ami nekünk pont jó lesz. Aki erősen antik telefonnal akar idejönni, az felejtse el. Minimum a 3G képes mit tudom én hány sávos telefon a célravezető, különben szopó lesz az átutalás ha a telefonra jön SMS-ben a kód.
Az utazáshoz ahogy leszállt a gép, azonnal vásároljunk egy T-Money kártyát, amivel szinte bármit fizethetünk, tömegközlekedést, taxit, vonatot, sőt néhol még vásárolhatunk is érte a sarki boltban. Ez 2500W költség ami 500Ft, de gyorsan visszahozza az árát, főleg ha sokat buszozunk, mert segítségével az átszállás ingyenes, míg ha kápéval operálunk akkor a felszállásnál újra csengethetünk némi lét a sofőrnek. A megvásárlás után fel kell tölteni pénzzel. Egy hónapra 50-100 000 W elég is lesz, és ezt bármilyen élelmiszer boltban feltöltik külön költség nélkül. Odaadjuk a kártyát, megmutatjuk a pénzt, majd kezünkkel elkezdjük megmutatni, hogy hogyan tömnénk bele a pénzt a kártyába mi magunk. Angolul nem érdemes próbálkozni, de aki szereti a kihívásokat az próbálja meg. Ezután fel fog tenni a koma nekünk egy kérdést, ami bárminek is hangzik, a „-Same money?” lesz! Ez annyit jelent csak, hogy az összes pénzt fel akarod tölteni a kártyára? Ez után bármi történik, bármit mond arra mosolyogni kell, meg bólogatni, és már kész is, hamarosan lehet használni.
A sörözés többnapi megvonása olyan élettani hatással volt ránk, hogy csütörtök este el kellett menni inni. Én épp bent voltam a belvárosban remekbe szabott koreai popénekes CD-t venni ajiba Husi kollégájának, és betértem egy Lotteriába tolni halott tengeri állatokat zsemlében. Előpattintottam a laptopot és látom Lampi írja, hogy ők elindultak a Goverment Complexhez inni és olyan sikeresek, hogy már éppen egy kocsmában ülnek. Na mondom ennek a fele se tréfa, korszerű mobilkommunikációs eszközzel már pattintotta is át a pontos pozíciót, én meg már úton is voltam. Odaérek, sehol semmi hasonló felirat mint amit ő írt, és bár volt kocsma gazdagon az emeleten, de nem akartam találomra végig járni az összeset, mivel elég traumatikus élmény lehetek így is az itt lakóknak, nemhogy ha még ki-be rohangálok kocsmákból. Nyilván addigra Lampi sem volt bekapcsolva, az én laptopom is merülni kezdett, és gyakorlatilag annyira teleszaladt a cerkám azzal hogy szervezetem egy óra alatt lebontotta a gyors kaját, 35 fok volt és a saját izzadtságomból fejlesztettem percek alatt egy akkora felhőt amitől a balatoni vitorlázásaim alatt már félnék. Szomjas is voltam, és nem találtam a kocsmát. Végső elkeseredésemben visszamentem a metróhoz, és mivel csak két megállónyira voltam a szállodától hazamentem. Persze beugrottam szusiért az e-martba, mert enni ugye csak kell.
Lampira aztán újra rámosolygott a szerencse egy free wifi kapcsolat képében, így újra tudott írni, hogy no aggódás, az utolsó metróval 11 körül jönnek ide hozzám. Na mondom akkor innen el nem mentek anélkül hogy betolnánk a szake bárban valamit, ha már megszopattatok az előbb, mivel 2 utcával odébb írta őket a GPS mint ahol voltak. Meg is érkeztek, nem annyira szomjasan, de én éreztem bennük azt a helyet ahova még be lehet tölteni némi sört. Gyorsan megettük a szusi maradékát, és letoltunk egy kis üveg koreai bort, majd elindultunk. A szake bár itt van nem messze, s noha nem értenek egy rohadt szót sem angolul, meg kiírva sincs semmi angolul nagyon jól éreztük magunkat. Az étlapon már a másodperc törtrésze alatt képes vagyok kiszúrni a „szamcsaa” hívójelű dolgot, ami egyszerű, mert a sormintát megszakítja egy 3000cc meg utána egy 17 000 felirat. Ez annyit jelent hogy 3 liter sör 17000 Won. Ezt mi itt nagyon komáljuk, úgyhogy még mielőtt bármit csinálnának, egy ilyet hozzanak nekünk de már. Jöttek persze hozzá a misztikus hínáros kukacszerű apró sütik, meg a gyűrű alakú snack szerű cucc ahogy kell, de éreztük hogy nekünk több kell. Igyunk szakét! Odahívtuk a nőcit, mondtuk neki hogy hozzon szakét. Mondtuk neki hogy hot, ő bólogatott mondta hogy ice. Mi megint mondtuk hogy hot, majd mosolygott és elment. Pár perc múlva kihozott egy üveget jégbe bepakolva, sőt még az üveg is olyan kialakítású volt hogy lehetett bele jeget tuszkolni anélkül hogy a szakét felvizezte volna, mert mondjuk az azért már tényleg durva let volna. Aki eddig nem próbálta volna a hideg szaké pont olyan mint a meleg, csak talán még kevésbé karakteres. Mondhatni olyan semmilyen. Nem akar kiugrani a szívem, nem akar elsorvadni az ínyem, a nyelőcsövem sem csombékolódik össze, szóval kissé gyengécske. Biztos ami biztos letoltuk, és kértünk még egy kancsó sört.
Eztán Lmpinak jött az ötlet hogy kéne rendelni látatlanban kaját. Mivel se angol felirat se kép, se semmi nem volt az étlapon, ezért Lampi behunyta a szemét, megmozgattuk előtte az étlapot, és rábökött az egyik sorra. Hívtuk az asszonyt, hogy ezt szeretnénk de mán’! És csodák csodájára nem csípős disznóbőr volt, meg nem mindenféle misztikus állati nyesedék hanem rendes rák, meg mindenféle fincsi dolgok.
Éjjel 2 körül, már láttuk a helyi erők arcán, hogy jó lenne ha elhaladnánk, mert nekik is kéne aludni, így elindultunk igényesen haza. Haza is értünk volna ha nem állja utunkat egy sátorszerű rettenetes kocsma ahol még egész komoly élet volt. Ide be kellett ülnünk. Egyszerűen nem volt más választásunk. Itt is jöttek a sörök, meg volt buggyantott tojás is, de hoztak olyan levest is ami annyira brutál volt hogy hárman ettünk meg egy evőkanállal belőle.
Ez volt talán a legigénytelenebb hely amit láttam, wc papír volt felakasztva az asztalok fölé kéztörlő gyanánt, és a piszoár olyan volt mint egy kerti budi, rendes deszka ajtóval, amin alul-felül van 40 centi rés. Ja és mindez a konyhában persze. Érdekes módon egyikünk se húzta ki a vérhas szerencsekártyát mint az indiai Monopolyban, szóval jól alakult az este. Reggel 7-ig ittunk, meg beszélgettünk a helyi erőkkel, akik nem annyira tudtak angolul, ezért mi a Google fordítóra meg a szótár progira bíztuk magunkat. Nyilván a 9-től 5-ig munkarend aznap sem jött össze, mert mindenki rottyon volt, írtunk is Sanyinak, hogy ne erőltesse azt a napot, de szerencsére pont jól jött ki, hogy a koreaiak egész nap mértek, így nem lehetett bemenni csak este 6 után, és mivel minden cuccunk bent volt kint sem tudtunk dolgozni.
A hét további része eseménytelenül telt, ha csak azt nem vesszük számításba, hogy egyik nap olyan szinten áztunk fossá a kocsmába menet, hogy a kocsmáros asszony ijedtében nem sört hozott hanem törölközőt.
Ja és láttunk fura állatokat, mert találkoztunk egy helyi mókussal, ami enyhén patkányformájú volt, és vékony farka volt, meg láttuk Korea hangját ami ugye a kabóca. A hangja borzasztó, hangos, sokan vannak, állandóan zsezsegnek, de ettől sokkal szarabbul néznek ki. Kurvára nagyok, hatalmas szárnyuk van, és kedvenc szórakozásuk, hogy éjjel a gyalogos felüljárókon pihennek tömegével, vagy oda járnak megdögleni. Ezt abból gondoltam, hogy Sanyi elkezdett megrugdosni egyet, de vagy mélyen aludt, vagy neki a gumi padlós felüljáró a nirvána, de ránk se baszott.
