Nem titkolt szándékom volt, hogy ha már itt járok Ázsiában, némi pénzeszköz ráfordításával megnézem magamnak a szomszédvár Japánt is. Persze az utolsó pillanatig nem volt biztos semmi sem, mert mégiscsak első a meló, de szerencsére minden jól alakult, így a betervezett hét pihi az tényleg szabadon felhasználható.
Gyorsan vettem is hát egy karton cigit, meg egy nagy doboz Oreo kekszet, Lampinál kimostuk a gönceimet, és hétfőn reggel elindultam a túlpartra. Mivel a repülőgép nekem annyira nem fasza, tekintve hogy vagy nem férek el, vagy nem lehet rendes csomagot vinni, vagy drága, vagy ezek permutációja, inkább a hosszabb, de látványosabb utat választottam.
Daejenoból le Korea délkeleti csücskébe a KTX- el, onnan hajó, aztán meg Shinkansen Tokyoba. A reggeli ébredés kissé traumatikus volt, mivel 5-kor kellett magamhoz térni, de 3-kor még ébren voltam. Irány reggel a pályaudvar, ott fel a vonatra, és már suhanunk is. Mindig megcsodálom milyen dimbes-dombos ez az ország, nyilván a sok eső miatt rengeteg apró völgy, és vízmosta rés van mindenhol, ami előrevetíti, hogy az út során a folyamatos alagutat néhol bátortalanul megszakítja némi kilátás a rizsföldekre, meg a szőlőlugasokra amik fóliával vannak lefedve. Busanba megérkeztem már reggel fél kilenc előtt, ahol a pályaudvaron találkoztam a két hete megismert lánnyal aki felajánlotta segítségét a tájékozódásban, meg mindenben. Ennek köszönhetően aztán igazán flottul ment minden. Sajnos idén májustól van némi anomália japánban, ugyanis a 7-11 boltokban található ATM nem komálja a chipes Mastercardot. Legalábbis pénzt azt nem lehet kivenni vele. Az enyém chipes is meg mágnescsíkos is, de mivel magyar oldalakon semmi pontos infó nincs a dologról, ezért jobbnak láttam kivenni némi kápét, különben vissza sem tudok jönni. A pénzkivétel gyorsan ment, az automatából egy bank előszobájában kirángattam két vaskos köteg Wont, amit aztán átváltottunk Yenre. Szerencsére Mercedes segített, mert nélküle talán még most is ott szarakodnék a kisasszony előtt aki persze pont angolul nem beszélt. Innen jobbnak láttuk a Taxit igénybe venni, mert bár én szívesen végignyomultam volna metróval is a városon, Merci inkább a biztonságosabb megoldást javasolta. Abban igaza volt, hogy legalább megszáradtunk, és kényelmesen utaztunk, a bőröndöt sem kellett rángatnom mindenhová. A Ferry terminalhoz megérkeztünk pár perc alatt, és még olcsóbb is volt mint kettőnknek a tömegközlekedés. Itt gyorsan megvettük a jegyet, illetve egy 110V-os adaptert, sőt a legfontosabbat is, egy Japan Rail Pass-t is, ami jelen esetben egy egy hetes bérlet a szigetország vasúttársaságainak majd összes járatára. Ez 60 000Ft körüli összeg, de megéri, nagyon sokat lehet belőle profitálni, még akkor is ha csak Tokyoba megy az ember. Mercitől elköszöntem, mennem kellett a hajóhoz. Itt is volt vámvizsgálat, meg fémkereső kapu barátságos koreaiakkal, és sok sok gyerekkel, akik néznek fel, és dobnak egy „Hello”-t, majd várják a reakciót. Minden válaszra nagy nevetés, és teszik fel a sablonos kérdéseket, de hát legalább ez a generáció már kommunikatívabb lehet, és sok gyerek jobban beszél angolul emiatt a szemlélet miatt mint a felnőttek nagy része. Szerencsére volt dohányzó itt is, így indulás előtt még elpattintottam pár cigit abból a kartonból amit magammal hoztam, gondolván fene tudja mennyi amott a cigi. A hajó első ránézésre normálisnak tűnik, két szintes, a kikötőbéli társaihoz képest nem túl nagy, de itthon már komoly méretűnek számítana. Második ránézésre feltűnhet hogy elöl valami belelóg a vízbe a hajó orránál, ami teljesen hülyeségnek tűnne ha nem egy hidrofoil lenne ez az egész. Magyarul talán szárnyashajónak hívják, de nem a dunai hajókat kell elképzelni. A beszállást segítő és levezénylő koreai hölgyek integettek, ránk záródott az ajtó, és elindultunk.
A kikötő fantasztikus, hatalmas forgalom van, rettenetes méretű daruk és hajók mindenütt, olyan híd szeli át az öblöt, hogy azt hittem rosszul látok. Igazi óriás konténerszállítót sajnos nem láttam, de szerintem azok nem erre jönnek, nekik tutkó van másik kikötő. A hajó szépen felgyorsult, majd a repülőhöz képest halk morajlással suhantunk ki a tengerre, ami ugye innen nézve Koreai- tenger, onnan meg Japán-tenger. Az ablak melletti ülés jó döntés volt az első 15 percben, mert onnantól kezdve rettenet unalmas volt nézni a vizet. Be is aludtam, és kb. 2,5 óra múlva ébredtem Fukuoka előtt a kikötő bejáratánál.
Ekkor jutott eszembe hogy a papírokat elfelejtettem kitölteni azokról a nagyon fontos kérdésekről, hogy van-e nálam drog meg fegyver, meg állat, meg egy csomó baromság. Na kértem a mögöttem ülőtől egy tollat, elkezdtem de hamarabb le kellett szállni, így nem végeztem időben. Sebaj, a vámos kisasszonytól kértem egy másikat, és befejeztem a misson-t, bár kicsit össze volt csapva. Jött is egy koma, hogy annyi nem elég tartózkodási helynek hogy Tokyo, írjam oda hogy ott pontosan hol. Ráírtam, örült! Mivel a hajón a 300 emberből 299 vagy koreai vagy japán volt, én voltam az egyetlen kakukktojás. Egy csinos vámtiszt mosolygott rám, és kérte az útlevelet. A kollégái is csatlakoztak hozzá, és ők is megvizsgálták milyen is egy friss magyar útlevél. Elmeséltem nekik, hogy le kellett cserélnem, mert a régiben lévő fénykép nem volt az igazi, alig akartak vele beengedni tavaly Koreába. Angolul nem beszéltek olyan jól, de megértettem őket, bár eléggé zavarban voltak. Kérdezték merre megyek, mit csinálok itt, megnézték a vonatjegyemet, elismerően bólogattak, és bár hiányolták a visszaútra szóló kompjegyemet, biztosítottam őket hogy a héten lelépek, mert hétfőn indul a gépem vissza Incheonból. Ekkor megnyugodtak. Láttam rajtuk hogy nagyon szeretnének belenézni a táskámba, így felajánlottam, hogy kinyitom nekik, és kiveszem belőle a laptopot, ami 17”-os mérete miatt igen combosnak számít, így ők is kicsit hátrahőköltek, szerintem nem gondoltál, hogy azért kell a nagy hátizsák, hogy ez beleférjen. A bőrönddel ugyanez volt a helyzet, szeretnének belenézni, és nem lenne-e gond, meg legyek szíves, meg ilyenek. Nem parasztok, mosolyognak, viccelődnek. Kinyitottam, kiesett egy zokni, amiért az egyik koma sűrű bocsánatkérésekkel hajolt le és tette vissza a táskába. A táska kinyitásával felszínre került két Tamiya feliratú póló. Ezt meglátták, elkezdtek kiabálni, meg még jobban mosolyogni, és kérdezték, hogy ez honnan van? Mondtam ,hogy otthon versenyeztem sokáig, meg autómodell, meg rádió távirányítás, és hogy menni akarok Shizuokába a Tamiya gyárba szétnézni. Ekkor kicsit tanácskoztak, mivel a rádió távirányítás szó kicsit ismeretlen volt nekik de aztán megtanácskozták mint a Binárok az Űrszekerekben, és az egyik koma elkezdett úgy csinálni mintha távirányító lenne a kezében. Ettől mindenki nagyon boldog lett, és jó utat kívántak, de előtte még megdicsérték az Oreo kekszemet, meg megkérdezték hogy hol vettem a ruhákat. Mondtam nekik, hogy erre csak egy jó válasz van, otthon, mivel Koreában nincs az én méretemben semmi. Ekkor látszott rajtuk hogy basszus tényleg, hát legalább egy fejjel vagyok magasabb mint közülük a legnagyobb, és súlyban meg volt egy 40 kiló előnyöm minimum. Tovaengedtek, de ahogy a bőröndöt kezdtem tolni, az egyik elkezdett megint távirányítani, mintha ő vezetné a bőröndöt. Ezen jót röhögtünk, és beléptem életemben először Japánba.
Még a levegő is más. Japán! Japán szaga van mindennek. Lépcsőn le, utcára ki, cigi azonnal. Gyors vizsgálódás a hogy is menjek tovább innen, és kiderült hogy a 11-es busszal kell menni, és majd ott lesz a Hakata pályaudvar. Semmi gond, de hol lehet jegyet venni. Vissza a terminálba, információnál ül egy csaj, és elmagyarázta, hogy nem kell aggódni, van pénzváltó a buszon, és ott kell fizetni is. gyorsan toltam még valami hideg löttyöt a boltban amivel egyben fel is váltottam a pénzt, majd irány a busz. Jött is kb. 5 percen belül, felszálltam, előre ballagtam hát a sofőrhöz, és próbáltam fizetni neki, de ő csak elvett egy 50-est tőlem, bedobta egy lyukba, és alul kipergett 5db tizes. Ezt ideadta, és kérdezte merre megyek. Mondom Hakata Station, mire mondta hogy 220 lesz. Odaadom neki a pénzt de nem kell neki, azt mondta csak hogy „..before-before..” Hát mondom neki before elindulunk kifizetném, aztán lesz ami lesz. Ekkor szerencsére a mögöttem ülő nőci megoldotta a helyzetet, mivel elmagyarázta hogy mielőtt leszállok, akkor kell fizetni. Na fasza! Irány a páylaudvar! Útközben pálmafák, szép rendezett utcák, fura autók, volánnál mangát olvasó japánok mindenütt. Kb. 15 perc volt a cél, megérkeztünk egy akkora pályaudvarra hogy kezdtem megkönnyezni. Az információnál két hipercsinos japán lány fogadott, akik elnézést kértek, hogy épp most ragasztja egy koma a sárga csíkot a padlóra, és emiatt kerülnöm kellett egy métert. Odaadtam a Rail Pass-t ami valójában nem az, csak egy papír hogy itt megkaphatom ha megmutatom az útlevelet. Megírták, és megkértem őket egy jegyet is adjanak már helyjeggyel mindennel Tokyoba a következőre. Azt mondták a következő 5 perc múlva indul, de ne aggódjak, mert 30 perc múlva megy egy másik, arra kapok. Derék! Vágány, állok, jön egy kacsacsőrű emlős szerű vonat.
Áramvonalidom még az áramszedők körül is. Olyan formájú, olyan ablakokkal mint egy repülőgép. Itt is rájöttek arra, amire nálunk még nem, hogy ha a peron olyan magas mint a vonat padlója, akkor nem kell lépcső a vonatra. Felszállnék, ami nem egyszerű, mivel ki van írva hogy hanyas kocsi hol fog megállni a különböző vonatokon, de Sakura az kettő is volt.
Kiderült hogy ha nyolc kocsiból áll akkor az ötös kocsi lesz itt, ha meg csak hat kocsiból akkor a hármas. Ezen a problémán túllendültem, megálltam a kijelölt helyen, és csodák csodájára ott is állt az a kocsi, ott volt az ajtó ahol előre le volt zsírozva. Belül szuper ülések, hatalmas terek, kényelmes kartámasz, és konnektor. Gyorsan kényelembe is helyeztem magam, Shin-Osaka pályaudvarig ez vár rám. Nézegettem hát a dolgokat, és kiderült hogy lehet cigizni, mert van egyel hátrább egy dohányzó kocsi, és ott van minden más is. Gyorsan át is csavartam oda, és láss csodát, álló dohányzó mindkét oldalon, hamutartókkal, elszívással, ablakkal a világra.
Tisztaság mindenütt. Olyan WC hogy külön piszoár helység, illetve két hagyományos, amelyeknek automata az ajtaja.
Belül aztán hatalmas tér, kb mint az otthoni vonatbudi négyszerese, mozgássérült kapaszkodók, gyerek pelenkázó, mosdó kézfertőtlenítővel, motoros budiülőke lezárás, és gyerektartó ülés azoknak akik még nem tudnak járni, de már le tudnának mászni a pelenkázóról. Brutális! Kint a folyosón szelektív hulladékgyűjtő, italautomata. A vonatot folyton pásztázza egy vagy két nő akik hozzák a kajákat meg ez üdítőket teljesen normál áron, és lehet náluk kártyával is fizetni. Mivel a távolság Fukuoka és Tokyo közt légvonalban is majd 900 km, ezért a hat órás út egy átszállásal nem mondható soknak. Osaka után a Hikari nevű shinkansennel mentem tovább, ami valami véletlen folytán pont amellett a peron mellett állt meg ahová a Sakura befutott. Ezt Magyarországon úgy oldnák meg, hogy tuti keresztül kelljen szopni a fél pályaudvaron, vagy eleve másik pályaudvarról indulna.
Ezen öt ülés van egymás mellett, és nincs konnektor, a WC-k is kisebbek, és bár többen utaznak rajta naponta mint itthon egy hónapban egy átlag IC-n, a tisztaság maximális, kopottságnak nyoma sincs.
Nem tudom melyik megy gyorsabban, ez vagy a TGV alapokon nyugvó KTX, de ez más élmény. Folyamatosan fent megy az 5. emelet magasságában, és már a városban is tolja neki kegyetlenül. Ezért kell ennek így kinézni. Sehol egy szöglet, egy rés, az ablakok is mint a repülőn. Ezt gyorsabbnak érzi az ember, de jobban rázkódik is. A KTX-en nem érezni a gyorsulást, itt viszont süppedős érzés van még 150 fölött is. Nagy fékezések, nagy gyorsulások, elvégre itt nem késhet a vonat. És nem is késik! Percre, másodpercre pontosan áll meg, centire pontos helyen. Fantasztikus!
Hiroshima Hamamatsu, Osaka, Shizuoka, és még megannyi városban megálltunk, de végül csak megérkeztünk Tokyoba. Amíg világos volt, az ablakon kibámulva a fura cserepes fura tetőket lehetett látni, és az Ázsiára jellemző rendezett káoszt, és már ekkor megfogalmazódott bennem, hogy itt valami nagyon jó lenni. Itt kellene élni, nem kellene hazamenni! Pedig még nem láttam semmit, és szerintem ha 1000 évig élnék sem látnék semmit ebből az országból.
Tokyoba megérkezett a vonat este 22:40 kor. A metróvonalak a szöulinál is zavarba ejtőbbek, és nagyon brutális kuszaság van. A helyzetet tovább bonyolítja hogy nem egy társaság van, hanem a JR a japán vasút, a tokiói metró társaság, és számos magán metrótársaság is üzemeltet vonalakat. Ember legyen a talpán aki átlátja. Minden esetre egy 20 perc matek után már úton is voltam Hiro-o megálló felé, ami a Roppongi negyedben van, pontosabban Nishiazabunak hívják ezt a részt, amiről gondoltam, ha Fushimisi Professzornak jó volt a macskafogóban akkor nekem is jó lesz. Szállodába be, foglalás tökéletesen ment, irány a 404-es szoba, aminek én lehetek a megfelelő lakója, mert a 4. emelet meg a 4-es szám itt sem szerencsés nekik, én viszont pont leszarom. A szoba iszonyatosan pici, és nagyon tiszta. Ha többet eszek rám szorul derékban, vállban már most is szorít. Van egy íróasztal, de tele volt minden szarral azokat behajítottam a fiókba, hogy elférjen a laptop. Van hozzá szék is, de nem tudom annyira kihúzni az ágytól hogy rá tudjak ülni. Nem is értem minek kell ez ide.Elraktam a sarokba villám gyorsan. Van ilyen összecsukható koffertartó szalagos szar is, de nem fér rá a bőrönd, meg úgy alapjában nem fér el a bőrönd. Csak az ágyon tudom kinyitni, a padló alig látszik. 9m^2 az egész ,de van benne fürdőszoba meg wc is, szóval betyáros nagyon. Viszont van légkondi is, meg éjjeli lámpa, és gyors net, meg egy indokolatlanul nagy plazmatévé, amit még nem kapcsoltam be, és nem is áll szándékomban. Az ablak nyitható, és egy másik épületre néz. Menekülő kötél nincs, vagy csak én nem látom, de elemlámpa van beépítve. Hűtő, vízforraló alap, sampon kondicionáló szappan alap, de budikefe nincs. A kád mély és rövid, ilyen ülőkád szerű. Bent a fürdőben a magasság 195cm ami pont 2 centivel kevesebb mint amilyen magas vagyok, de a kádban már vigyázni kell.
Megérkezésem örömére lehasogattam a helyi 7-11-be ami pont a 6 sávos út túloldalán van, de sajnos itt is balra tartás van, szóval sose tudom honnan fognak jönni az autók. Mi legyen az első kaja?! Sushi! Yess! Találtam három félét, kettő tekert kívül hínáros vastag felvágatlan rollt (maki) előre csomizva, meg pici makikat tálcán felvágva. Felvittem őket, kinyitottam, és jött a meglepi. a henger alakú rollnak ugye az a baja, hogy ha a hínár vizet kap akkor hamar ledobja az ékszíjat, mert az algalap újra bootol, aztán elrohad. Ezért az algalap külön fóliában van, azaz kinyitjuk, kigurítjuk, leszedjük az algalapot védő fóliát, és beletekerjük a rizses cumót, aztán kés híján harapjuk. A hínár még ropogós, fantasztikusan jó, és 300Ft darabja. Annyira jól esett, hogy a két tekercset be is toltam. A tálcás viszont rothasztott babos volt, na az pusztulatosan szar volt, nem győztem beleköpködni a budiba, meg mosni ki a számat. Úristen de szörnyű volt, meg kellett ennem egy csomó kekszet meg banánt amit végső megoldásnak vettem hogy ne ez az íz maradjon a számban ,mert reggelre tuti a saját hányásomban panírozódva ébrednék.
Na majd még folytatom, de élmények vannak.
