Utolsó hét
A dolgok jól alakultak, már ami a melót illeti. Kaptunk az élettől hideget-meleget, de vasárnap este sikerült végre beszállítani a berendezés első részét a tokamakhoz, ahol sebtiben be is passzíroztam az odújába.
Hétfő
Másnapra már „csak” a berendezés hátsó része a „torony” maradt, ami okozott néhány álmatlan percet, mert ránézésre is kurvára nehéznek tűnt. Hétfőn aztán nem téptük széjjel magunkat a korai keléssel, de ahogy beértünk sebtiben munkához is láttunk. A megfeszített tempót csak néha szakította meg egy kis ebéd vagy vacsi, ami előtt folyton eljátszottuk Mátéval a „-Mi ma a kaja?” „–Szar rizzsel!” „-Ne már, megint rizzsel?!” anekdotát, ami hűen tükrözi a napi kaja változatosságát. Rizs, kimchi az ugye alap, hozzá vagy hínárleves, vagy csípős leves tofuval, vagy csípős leves sperma-csírával, vagy ezeknek a keveréke, és valami „főétel” ami tofu lehet csípősen, vagy hínáros káposzta.
Estére készen is lettünk a géppel, és megindítottuk a processt hogy betuszkoljuk ezt is a helyére. Mivel nyilvánvalóan kurvára súlyos a cucc, esélyünk nem lett volna kézben felvinni, ráadásul a létrán meg pláne nem, így a daruzás mellett döntöttünk.
Nesze neked air-cargo! Darun utazik a nyalábemissziós diagnosztikai berendezés hátulja.
Nyilván előtte le kellett piszkálni az asztalról, amihez 6 ember kellett, és feltenni egy olyan kocsira ami elég alacsony, hogy az egész kimenjen az ajtón. Ezt enyhe alkargörcs árán megoldottuk, és hasítottunk befelé a berendezéssel. Ott jöttek a szakértő bácsik, és végtelen igényességgel bedaruzták. A helyszínen szépen felbakoltuk, és összekábeleztünk mindent. Sajnos egy óvatlan mozdulatommal ellöktem az egyik tükröt a beállított pozíciójából, ami miatt a berendezésen keresztülmenő fény nem a kamerába jutott hanem a falra plafonra picsába mindenre. Mivel fogalmunk sem volt hogy hogyan is állhatott a tükör, ezért aztán összeraktuk hátha jó lesz. Nyilván nem lett jó…..
Kedd
Másnap aztán következett a rendszer szoftveres birizgálása. Mivel ebből én annyit értek, hogy tudom melyik oldalára kell leülni a számítógépnek, ezért a többiek mondták, hogy kapok egy nap szabit, így végre kialudtam magam. Gondoltam megnézem Daejeon egyetlen általam fellelhető modellboltját. El is mentem a Tanbang nevű negyedbe, ahol gyorsan meg is találtam. Sajnos a várakozásaim felülmúlták a lehetőségeket. A bolt gyakorlatilag úgy nézett ki, mintha egy modellboltba bebaszott volna egy terrorista alakulat egy- vagy több kézigránátot. Egyrészt pici is volt, másrészt gyakorlatilag semmi nem volt benne ami érdekes lett volna, meg szerintem ha lett is volna bent valami izgi, azt sem találtam volna meg abban a kupiban. Elkeseredésemben sushiba fojtottam bánatom, amitől persze mindig megnyugszom.
Szerda
Szerdán már bementem bár kicsit késve, mert duct-tape nevű szürke ragasztószalagot kellett szereznem. El is ballagtam az életben tartásunkért felelős Tescoba, ahol kb 20 perc után meg is lett a hőn áhított cucc. Pedig már éppen kezdtem lemondani róla, és ezt is felvenni a Koreában nem kapható cuccok listájára a férfi tusfürdő mellé, amikor is megtaláltam. Olyan boldog lettem, hogy vettem is azonnal kettőt, hátha egy kevésnek bizonyulna. Be is ballagtam a melóba, ahol Sanyi közreműködésével csináltunk egy optikaitengely-kereső lézert egy lézer-pointeres kulcstartóból, egy műanyaglapból, és egy két tengelyes forgatóból, duct-tape, nyeletlen sniccer, és csípőfogó segítségével. Aztán bementünk és beállítottuk úgy az optika közepét úgy mint még senki más. Szegény Yong Un barátunk szerintem legbelül már lemondott arról hogy ez jó legyen, és szerintem már szét is szórta az önéletrajzát a helyi fejvadászoknál, de végül sikerült balkáni módszerekkel a hulladékokból összerakott cuccunkkal megtalálni a helyes tükörállást. Ezért aztán annyira örültünk, hogy haza is mentünk. Útban hazafelé észrevettem roppant éles látásommal, hogy a helyi Lotteria még nyitva van. Ez ugye a koreai McDonalds, ahol gyakorlatilag ugyanaz van csak kicsit máshogy hívják a kajákat. Nem tudtam egyszerűen ellenállni. Éreztem, hogy ha most nem eszek valami olyat amiben nincs rizs meg kimchi meg hínár, akkor rögtön megbolondulok. Azt mondjuk nem egészen értem, hogy az európai hamburger néven árult cuccban mi a cukros faszt keres olajbogyó, de miután kivágtam őket mint a taknyot, egészen jót kajcsiztam.
Csütörtök
Sanyi mondta már este, hogy neki kezdi az agya ledobni az ékszíjat, ezért engedélyezett fél órával több alvást. Be is mentünk, be is állították a szoftvereket a többiek, és vártuk is a lövést, ami késett kicsikét. Később megjött egy koma, és mondta, hogy ne nézzük azt a monitort olyan meredten, mert egyrészt hülyén nézünk ki hogy várjuk a visszaszámlálást mint Cape Canaveral-nél a Kennedy űrközpontban a tudósok, másrészt meg befosott a tokamak, és lófasz lesz ma nem lövés. Kiderült hogy valami szivárgás van a folyékony hélium rendszerben, így séta haza. Na ez volt az a pont amikor eldöntöttük Sanyival hogy mi akkor a terveknek megfelelően hazajövünk idejében, nem maradunk még 1-2 hetet. A mosolyunk őszinteségére árnyékot vetett hogy ez lett volna az első értelmes lövésünk, ami bebizonyította volna hogy működik a cucc.
Persze ez minden helyi arcnak kapóra jött, mert most van a koreai hálaadás ünnepe, amikor mindenki elhúz otthonról, és megünneplik a jó termést, vagy azért imádkoznak, vagy mit tudom én. Ergo pár órán belül elhúzott mindenki aki számít. Persze mi azonnal kitaláltuk, hogy este mi is menjünk el igyunk meg pár sört miközben rendes négylábú állatokat fogyasztunk majd el igen nagy mennyiségben, és a helyi szokásokkal ellentétben sütve vagy főzve, de nem nyersen pláne nem élve.
El is hívtuk hát Gyu barátunkat, és Yong Un Nam-ot is aki a buli fő szponzora volt, tekintve hogy nála volt a céges hitelkártya. A szállodánkhoz közel bementünk hát egy helyre ahol a Jancsi és Juliska mesével összhangban ugyan nem kolbászból volt a kerítés, de szalonnából volt minden.
Köret nélkül a szalonna sem az igazi. Kenyérről ne is álmodj!
Ott lehetett sütni az asztalon a cumókat. Na rendeltünk is egy adag kaját, ami gyakorlatilag úgy tűnt el, hogy észre sem vettük, így rendeltünk még egyet. Ittunk hozzá helyi Soju nevezetű italt, ami enyhén hajszesz ízű, és nem is túl erős. A szalonnák közt volt osztrák, chilei, koreai, amik mind-mind más ízűek voltak. Nekem hiányzott mondjuk a köret, ezért szezámlevélbe csomagoltuk a husikat amiket kimchivel és mindenféle szószokkal ízesítettünk.
Faleveles malac? Legalább nem él....
Mivel a két adag elfogyasztása után még nem igazán csökkent az étvágyunk, ezért tovább álltunk, hogy keressünk valami mást. Elindultunk hát a csirkés felé. Már majdnem ott voltunk, mikor Máté kitalálta, hogy mi lenne ha nem csirkét ennénk, merthogy azt otthon is tudunk (jópofa baszki 8000 km-re Magyarországtól) együnk inkább halat. Én belementem, mondván mindegy, de annyi kérésem volt, hogy egyrészt olyan helyre menjünk, ahol van szék, mert ha ki kell mennem hányni villám sebesen akkor legalább ne essek össze a törökülésben elzsibbadt lábaim miatt. Másrészt meg olyan kaját kéne enni ami már régóta és többszörösen halott. Itt elmagyaráztam a kolbász életútját a komának, azaz leszúrom, kieresztem a vérét, lelángszórózom, felvágom, megdarálom, visszatöltöm a saját belébe, és megsütöm. Ez mind halálos külön külön is, szóval mondtam hogy élő dolgot nem kéne enni, meg olyat sem ami itt haldoklik a tányéromon. Az első étterem amit találtunk nem volt fasza, mert gyakorlatilag nem volt szék, bár a kompromisszumképességemet próbáltam bizonyítani azzal, hogy mondjuk ülni nem fogok a földön, de ha lehet feküdni vacsi közben akkor tőlem rendben. Na nem kellett sokat menni, találtunk is az első emeleten egy éjjel-nappali japán éttermet ahol hal volt orrba szájba. Felmentünk. Kedvesek, barátságosak voltak fent a népek, mindenki úgy üdvözölt minket mintha mindennap ide járnánk. Gyorsan hozták is az étlapot, a helyi erő pedig választott is valamit róla, amit nem nagyon tudtak lefordítani. Na itt elkezdődött egy olyan folyamat amit leírni is nehéz, mert a tányérok meg a szószok meg az evőeszközök kihordása után gyakorlatilag telerakták úgy az asztalt, hogy se köpni se nyelni nem tudtunk. Négyzetméterszám hordták ki a kaját, ami gyakorlatilag a frissen felvágott nyers halról szólt.
A jobb oldali tálban a tüdőszínű takonyszerű izé a régen megdöglött hal....
Először is kihoztak valami olyan halat ilyen apró csíkokra vágva, amit több mint egy évig pácolnak vagy rothasztanak vagy mit tudom én mi a tökömet csinálnak vele, de olyan szaga lesz tőle, mit a három hetes döglött kecskének. Hát komolyan mondom, még a bringás kesztyűm sem volt anno olyan büdös soha mint ez. Szerintem javítani kell az angolomon, mert ők ezt biztos úgy vették hogy ez a „rendesen halott” állat, mert ami egy éve meghalt oszt még nem ment el onnan ahová lerakták, az tuti nem él. Leküzdve az undoromat, betoltam egyet, láttam hogy ők is eszik, hát gondoltam ha ők nem döglenek meg akkor én sem. Na ez mondjuk nem volt olyan jó ötlet. Gyakorlatilag az egész egy merő csont vagy porc vagy nem tudom mi volt, amit vékony rétegként körbevett a „husi”. Nyilván ezt a pálcikával nem lehet érezni, mert azt hittem hogy tök puha lett a rothasztás végére, de nem. Megrágni nem lehetett, lenyelni meg pláne nem, kiköpni nem nagyon akartam, cserébe viszont hihetetlenül szar íze volt. Na nagyon óvatosan előpiszkáltam a kanalat takaró papírzsákot, és végtelen igényességgel beleköptem a halacskát, ami 3 perc rágás után is pont olyan szarul nézett ki mint annak előtte. Ez a művelet erősen feljavította a soju élvezeti értékét, mert szinte már finomnak éreztem a hajszeszt. Ezután újabb tálak következtek, amiken baszott nagy üvegtészta gombócok voltak, és rajta némi virág, meg fura levelek, meg nyers halszeletek, és a két végén némi wasabi. Az alsó üvegtészta gombócok, valami nagy optikai tisztaságú üvegtésztából készülhettek, mert tök áttetszőek voltak, cserébe viszont az istennek sem lehetett őket a pálcikákkal szétbogozni. Megpróbáltam, és kicsit sikerült is, de nehéz volt. Az íze meg mondjuk nagyon fos volt, de legalább volt némi köret a nyers halak mellé. Mikor újra megpróbáltam köretként hasznosítani a cumót, Yong Un barátunk rám szólt, hogy azt ne egyem már meg, mert az a díszítés! Na bazzeg! Nem akartam még egyszer árnyékra vetődni úgyhogy inkább megkérdeztem, hogy azt a kibaszott nagy lilás virág is díszítés-e, vagy azt be lehet tolni, de persze arra is nemleges volt a válasz, így maradt a tálon.
Csak az üvegtészta főtt.... minden más nyers, sőt pár perce halt meg...Ja és a karfiol szerű szarok is csak díszek!
Újabb kaják érkeztek mindenféle köret nélkül, volt köztük lepényhal, meg még egy csomóféle halacska, kagyló, csiga (házzal együtt), másikfajta csiga (homeless), és volt „gaebul” is ami az az undi kukac ami ott tekereg a vízben. Persze ezek elkészítésénél a frissesség volt a fő szempont, és bár már nem mozogtak, azért lehetett sejteni hogy pár perce még vidáman usziztak a medencében. Az ízhatás egész érdekes volt, bár leginkább a szarhoz tudnám hasonlítani. Szerintem egyébként egy roncsautó telepen ugyanezeket be lehetne szerezni egy bontásra szánt átlagautóból. A kukac volt a legcudarabb, az gyakorlatilag O-gyűrű felvágva apró szeletekre. Némelyik hal olyan ablaktörlő gumi jellegűen volt rágós csak, illetve ami nem volt olyan szar, az mondjuk a szilikon gyújtáskábelre hasonlított. Persze hoztak rákot is, aminek csak kb a 20%-át lehetett megenni, mert a többi pont olyan mint az autómodellek lexan héja. Szerintem ennyi anyagért kár volt megölni szegényeket, tökre nem volt olyan érzésem hogy ez után csak ilyet akarok enni. Nyilván minden falattal egy fasza mustáros fokhagymás sertésszelet gondolata erősödött bennem, és egyre kevésbé voltam meggyőződve róla, hogy ezek az ázsiai népek normálisak. Aztán persze hoztak sült halat is, ami olyan szálkás volt, hogy nem lehetett a pálcikával sem úgy lefeszíteni róla apró félkörömnyi darabokat, hogy 2-3 szálka ne legyen mindegyikben. Cserébe viszont legalább szar íze is volt, bár lehet hogy csak nekem voltak magas igényeim a tengervízben főtt hallal szemben.
Hála az égnek, hoztak répát meg ubit nyersen, amiből pillanatok alatt köret lett, így sikerült lenyomnom a tengeri rémségeket hányás nélkül. Aztán egyszer úgy gondoltam, ideje valami csípős dolog után nézni, és betoltam egy körömnyi karikára vágott paprikát. Nyilvánvalóan nem volt jó ötlet. Úgy csípett, hogy ott már mindenhonnan folyt belőlem valami, és csak nagy nehezen tudtam elkérni a vizet, amire azt mondták hogy azt nem igyam, mert még rosszabb lesz. Szerencsére nekik nem lett igazuk, sokkal jobb lett. Aztán később gondoltam tolok egy kis wasabit, de most kicsit többet mint az előbb. Ez sem olyan jó ötlet, mert lényegesen erősebb mint az otthoni cumó, és ettől meg az agyam kezdett el összezsugorodni erőteljesen.
Na végül aztán amikor minden ehetőt elfogyasztottunk, elindultunk kifelé. A számla láttán még Yong Un is meglepődött, mert 50000 Ft közti összeget fizettünk, ami azért itt nagyon durva. Az étteremről még annyit, hogy én sokáig meg voltam róla győződve, hogy csak mi vagyunk itt egyedül, és arról is hogy nem is férne be más, mivel csak egy asztal van. Aztán persze kiderült, hogy az étterem tele van, és tök sokan vannak még rajtunk kívül , csak ők ilyen elszeparált teljesen zárt, papírfalakkal, és papírajtókkal elzárt szobákban túrják befelé a földön ülve a flamót. Távozáskor Gyu barátom gondolt egyet, és vett egy zsák cukorkát, ami ilyen zselés cukor/gumicukor jellegű képződmény volt, és megkínált minket is. Én először azt hittem hogy csak szopat, de nem, tényleg hínár ízű volt, annyira hogy szerintem abból is készült. Na ez aztán annyira pusztítóan fos volt, hogy azt nem is tudom elmondani. Kifelé jövet mondtam a többieknek, hogy nem érdekel semmi, mert ezt az élményt felül kell írni a regisztereimben, ezért villám sebesen iparkodjunk be egy kocsmába, és toljunk be némi sört, különben itt fogok megrothadni.
Dupla falú söröskorsó, 3 literes.
A sarkon találtunk is egyet, ahol 2500-3000 Ft-ért kaptunk is egy kb 3 literes korsót tele sörrel, és 5 poharat amiből vígan iszogattunk. Ez nagyon kellett, mert a nyers halak eddigre már teljesen bebaszták a kaput nálam.
Sör közben persze volt idő nézegetni a kurvázós negyed éjszakai fényeit, és feliratait. A legmókásabb volt a Milk bar with self massage, amiről vizuális típus lévén azonnal elképzeltem, hogy bent isszák a tejet az emberek, és ha mondjuk betévedtünk akkor menő európai lévén az asztalra baszunk hogy adjál egy Sole-t, a haveromnak egy Parmalatot, nekem meg hozzál még három Millit, amitől mindenki csak nézett volna hogy „-Ne bazz már Sole-ra Millit tol a csávó?! Nagyon durva éjszakájuk lesz ma!” . Mindeközben persze a self massage is menne, mert a koreaiak a bárpultnál a tejivás közben egy bérelhető redőnyhúzó vassal kapirgálják a hátukat. Persze a valóság ettől sokkal prózaibb: kurvák. Ahogy a karaoke bár is az, meg a sima bár is, meg a night club is.
Péntek
Reggel nem annyira volt kedvünk felkelni, de mennem kellett Szöulba, és össze kellett pakolni, nopláne mosni is kellett pár pólót, és a Hotel Joytól is el kellett búcsúzni. Bementem hát az intézetbe, ahol mindenkivel találkoztam szinte a kedvenc helyemen a dohányzóban, akivel az elmúlt hónapban kapcsolatban voltam. A dohányzás egyetlen pozitív oldala talán a reggeli szarás megkönnyítése mellett, hogy remek alkalom nyílik a beszélgetésre, és az ismerkedésre ez által. A dohányzóban tett kirándulásaim nagy része úgy néz ki, hogy elkezdenek kérdezősködni az emberek felőlem, beszélgetünk, aztán jönnek mások, ők is bekapcsolódnak, és folyamatosan cserélődnek az emberek. Mindenki kedves, és rengeteg mindent el lehet érni a dohányzás közben. Így sikerült valamelyik nap ledumálni a helyi mérnökkel, hogy a mellettünk lévő Thomson Scattering labiban kapcsolja már le a villanyt, mert az árszűrődő fénytől minden képünk szar lesz, de simán lebeszéltem a daruzás főbb műveleteit is.
Mivel délután 4 körülre a ruháimat is megszárította a gép, igy elindultam hát a fővárosba. Mindneki jó utat kívánt, és már hasítottam is a Daejeon station-re, ahonnan a Korean Train Express, ismertebb nevén a KTX vitt tovább. Az ünnepek miatt rengetegen utaztak, de nem volt gond, simán kaptam jegyet, bár ebben az is szerepet játszhatott, hogy nem a következő vonatra (ami kb 3 perc múlva indult volna) , hanem egy fél órával későbbire kértem a jegyet.
Mire megérkeztem, és kiverekedtem magam az állomás elé szöulban, már volt vagy hét óra. Első a cigi, aztán irány a szálloda, ami a Hyundai Residence nevű 15 emeletes, ám kevésbé frekventált helyen található mint a tavalyi Lexington. Szerencsére a Chungmuro városnegyed ahol ideiglenes lakhelyem található, egészen közel van a vasútállomáshoz, így 3 metrómegálló múlva már ott is voltam. A metróból felérve a felszínre, egy 6-8 sávos út fogadott, amivel párhuzamosan kellett haladnom kb 500-600m-t. Az utca boltjaiban kutyákat lehetett kapni, amelyek kis akvárium szerű üveg vitrinekben voltak, és eszméletlenül aranyosak voltak. Ha közel ment hozzájuk az ember, akkor odajöttek kíváncsian, és próbálták paskolni a fényképezőt.
Kutyaboltok egy kaptafára
Tovább haladva az utcán, már a motorszalonok jöttek, volt itt minden a Ducati-tól kezdve a Hondáig, de persze gazdagon képviseltették magukat a kínai, és a koreai márkák is,amiket gyakran még kibetűzni sem tudtam. Megtaláltam hát azt az utcát, ahol be kellett fordulni a szálló felé. Hát azért egy pillanatra görcsbe rándult a gyomrom, mert egy olyan mellékutcát képzeljetek el, ahol gyakorlatilag szartól a helikopterig minden van szét hajingálva. Egy teherautó nagyságú szemétkupac mellet egy félig oszlásnak indult kerékpár, olyan motor amit szerintem még Indiában is megbüntetnének, egy ott hagyott targonca, és persze az elmaradhatatlan külső vezetékezés, ami azt jelenti, hogy nem a föld alatt futnak a kábelek az utcán, hanem fölötte, ami aztán olyan káoszt okoz, hogy az egészen elképesztő.
Szerintem álmában ez a motor autó szeretne lenni....
Persze mielőtt az ember eltántorodna tőle hogy egy keskeny szűk retkes utcára bemenjen, el kell fogadni, hogy ez itt Korea, itt nem akarják az embert megkéselni, kirabolni, megverni, így aztán nyugodtan lehet menni befelé. Kb 1 perc gyaloglás után meg is lett a hotel, ahol gyorsan birtokba is vettem a szobát.
A szoba egyébként nagyon jó, van benne három fekhely, egy fürdőszoba, mosogató, gáztűzhely, mosógép, TV, légkondi, és LAN kábel, ami miatt simán tökéletes egy hosszabb itt tartózkodásra is. Az ablak hatalmas, térdtől plafonig ablak, és gyönyörű kilátás nyílik az éjszakai Szöulra, és a Namsan hegy is itt van egy köpésre, szinte a hegy lábánál lakom.
Kilátás a hotelből, kb 10000 Ft/nap. Otthon se lenne olcsóbb.
Szombat
Reggel gondoltam elballagok a helyi piacra ahol a minden lófaszt lehet kapni állítólag. Hát nyilván annyi eszük azért ezeknek a népeknek van velünk ellentétben, hogy nem hajnalban a legnagyobb fagyok közepette kell szopatni magát az ember fiának a piacon, mint otthon a Zsarnain anno, hanem kellemesen 10 után kezd éledni minden. Így aztán gyorsan továbbálltam, és nekiindultam a múltkor elhalasztott Namsan hegynek, hogy meghódítsam a tetején a csodás panoráma lehetőségével kecsegtető Seoul Tower-t.
Elképesztő a város fentről is és lentről is. Bármikor ideköltöznék szívem szerint.
Szerencsére volt hely a Cable car-ra is, várni sem kellett sokat, bár szerintem én voltam az egyetlen, aki lefelé is vett jegyet. Itt mindenki sétálni akar lefelé, amit én is megtettem volna ha lett volna időm. A felfelé vezető út gyönyörű, ahogy az erdő fölött a város kellős közepén hasít fel a (sí)felvonó a csúcsra. Fent persze mindenféle szórakozási lehetőségek vannak, például valami Tai-chi szerű sportot lehet kipróbálni egy profi oktatóval, meg lehet labdázni, vagy ilyen fura pálcikákat lehet bedobálni még furább alakú köcsögökbe. Ez ilyen ügyességi játék. Kicsit odébb, a torony közelében nagyon megy a lakat pakolászás a falra fára kerítésre mindenre. Annyi lakatot raktak már fel, hogy szerintem Szöul minden lakójára jut egy, pedig nem kevesen vannak.
A képen csak a tizede látszik a lakatoknak. Sok ember, sok lakat.
Nyilván itt aztán van annyi turista, mint állat, és persze hogy hangoskodó amerikaiak kajálnak bent a torony tövében a „város legjobb hamburgere” felirat alatt. Mivel úgy éreztem nem vagyok még elég magasan, fel kellett hát menni a torony tetejére is. Ez mondjuk nem olyan nagyon magas, mert 250m körüli, de azért kicsinek nem nevezhető. A lift zseniális, már a várakozás sem unalmas, mert egy teljes szobás vetítés megy hanggal mindennel a liftajtó előtt, és ez bent a kabinban sincs nagyon másképp. Ott egy baromi nagy LCD TV van a plafonra applikálva, amin a film feledteti az amúgy rövid és unalmas utazást. Fentről aztán még csodálatosabb a kilátás. A Building 63 is komoly, de azért ez nagyon ott van. Szerintem éjjel is jó lehet ide jönni, és megnézni milyen lehet a város sötétben kivilágítva. Azt majd legközelebb… ha lesz még legközelebb.
Innen aztán gyorsan lehasítottam, és egy McDonaldsban csillapítottam éhségemet. A kaja a szokásos, bár a wifi nem ment, így kicsit el voltam szomorodva, de mentem tovább. Ja igen! Vigyázni kell itt a városban kirakott térképekkel. Ugyanis én úgy tanultam, hogy a térképeknek mindig a tetejénél van észak, és akkor már simán be lehet tájolni mindent. Na itt erre pont piramist szartak, úgy rakták fel a térképeket, hogy még véletlenül se legyen észak fölfelé. Ettől aztán szoptam picit mire eljutottam a Dongdaemun Flea Markethez, ami gyakorlatilag egy bolhapiac, bár nagyobb mint otthon egy átlag falu. Na itt a szartól a helikopterig minden van. Olyan kombinációkban vannak az áruk, hogy azt hittem nem jól látok. pl.: gyerekjáték-csővágó, használt flex korong- karóra, mobiltelefon-hangszer, autó hátsólámpa- kártyapakli-nyeletlen hegedű-törött váza. Van amerikai harci szirszar bolt is, ahol átlőtt golyóálló üvegtől kezdve a harckocsilánctalpig minden szar van. Persze a modellezés itt is megvan, mert van egy koma aki félig halott autómodelleket árul a TV távirányító mellet. Nálam két favorit volt, az egyik az open-air széf bolt, ahol az utcán sorakoztak a páncélszekrények, a másik pedig az a koma aki egy Honda Monkey szerű robogót árult iszonyatosan lepusztult állapotban, ami után egy kis négykerekű kocsi volt odakötve, amire egy kurva nagy sárga plüssmaci volt rá gumipókozva.
Felhívnám a figyelmet a bácsi ölében a nyeletlen hegedűre!
Elmondani nem lehet mi minden szart árulnak itt az emberek. A mobiltelefonok, laptopok, TV-k, autómagnók hegyekben állnak. van olyan üzlet ahová gyakorlatilag be sem lehet menni, mert a plafonig áll a sok fos, és ha a koma egyszer kinyitná az ajtót, akkor ott elvinné őt a szarlavina az utca túloldalára.
Még amerikai vasúti átkelő fénysorompó is volt eladó.
Magnókazettákból annyi van mint a rohadás, és mind új, műsoros, szóval még úgy látszik gyártják őket. Ez mondjuk érthetetlen, mert a 60 éves mami is érintőképernyős okos telefonnal tolja az utcán…
A használt széfek itt cserélnek gazdát. Szopó lehet esténként bevinni őket a boltba....
Itt eltöltöttem vagy 5 órát, de nem láttam mindent. Itt nem lehet látni mindent. Évek alatt sem.
Innen aztán hasogattam a Yongsan Electronic Arcade felé, ahol ugye csak elektronikai cuccokat lehet kapni. Sajnos árak sehol nincsenek kiírva, ami miatt elég szopás itt vásárolni, de legalább van minden újban használtban, pirosban kékben zöldben. Itt nyilván ismét modellboltot kerestem, de nem találtam meg. Vagy elköltözött, vagy megszűnt, de még a nyoma sem volt meg. Újabb hambi a Lotteriában, és irány vissza a metróhoz. A Yongsan pályaudvar előtt persze üvölt a Gangnam Style ezerrel, meg valami tejes doboznak öltözött emberekkel lehet fotózkodni. Persze a közelgő koreai nagydíj miatt egy formaautó is ki van állítva, ami előtt szintén lehet fényképezkedni a koreai plasztikai sebészet két csodájával, akiknek az átlagtól eltérően van mellük, és mivel nem ők választották ki hogy milyen ruhát vegyenek magukra aznap, ezért még csinosak is.
A csajok nem képviselik a koreai nőket, az átlagnál sokkal jobban néznek ki.
Innen aztán irány Gangnam, bár már kezd esteledni, de azért elmegyek arrafelé. Ez kb 1 óra metróval, ami még mindig a legolcsóbb zónába tartozik, így csak 1150 Won egy jegy, ami előrevetíti, hogy a 4800 Wonos jegy ellenében ott rothadhatunk meg a metrón mire elérünk a város egyik végéből a másikba, mert tuti van vagy 4 óra.
Gondoltam, kimászom a metróból a Lotte Department Store környékén, ott biztos látok valamit. Hát azt láttam, hogy nem látok semmit. A fő probléma ugyanis hogy mindent megtalál kurva gyorsan az ember, de a kijáratot na azt nem. Az egyik irányba ott a 11 emeletes pláza, a másikba ott a még magasabb szálloda, vagy koncertterem, vagy sportkomplexum, vagy vidámpark, vagy mit tudom én mi, de kijárat az sehol. Persze egy 40 perc séta után meglett az is, de addigra már majd összecigiztem magam. Nyilván mire kiértem a felszínre, addigra besötétedett, így nem láttam lófaszt se, meg persze hogy építkezett mindenhol mindenki így jobbnak látták ha 5 méter magas falakkal körbepakolják a parasztokat, nehogy má' lássál valamit is.
Na mindegy, pláza, szétnézés irány Itaewon. Ennek a városrésznek az a lényege, hogy itt mindenki itt van, csak a koreaiak nem. Gyu haverom mondta hogy nekik Itaewon elég veszélyes lenne, mert ő helyi, és ott nem szeretik a helyieket. Na bazzeg! Ezt észre is lehetett venni, mert ahogy kiléptem a metrókocsiból, és nyomultam felfelé a mozgólépcsőn, csak külföldiek voltak, koreai egy sem. Négerek, amerikaiak, észak afrikaiak, európaiak, arabok, szóval minden náció képviseltette magát. Persze néha lehetett látni koreai csajokat, akik a nagy átlagoz képest jól néztek ki. Persze ez annak köszönhető hogy a pasijuk nem koreai, ezért aztán nem hagyja hogy a kosztümhöz felvegyen az asszony egy neonzöld futócipőt.
Azt írta az útikalauz, hogy ez a legegzotikusabb hely a városban, ami nekünk azt jelenti, hogy pont olyan mintha otthon lennénk. El tudjuk olvasni a feliratokat, és ismerős arcvonású emberek jönnek szembe, akikről tudjuk hogy hány évesek, legalábbis kisebb szórású a becslés amit adni tudunk.
Mondjuk mire ide eljutottam, addigra már kurvára nem volt őszinte a mosolyom, mert gyakorlatilag mindenem fájt, és a lábamon már gyakorlatilag nem volt bőr. Későre is járt, így visszaballagtam a Hyundai rezidenciára. Azonban egyre jobban eluralkodik rajtam az az érzés, hogy minél többet látok annál többet akarok látni, és sosem lenne elég belőle.
Vasárnap
Nyilván a hazafelé út már nem volt olyan érdekes, és gyakorlatilag semmi nem történt ami említésre méltó, bár a reptéren érdekes esemény volt amikor bementem egy hanglemezboltba, és a mobiltelefonom segítségével mutattam egy fotót egy koreai komáról az eladónak. Tettem mindezt azért, mert Husi munkatársnője erősen Ázsia fanatikus, és kellett neki hozni valamit ettől az arctól. Nem igazán értettem hogy mi történik, mert a boltos csaj elrohant, és otthagyta a picsába az egész kócerájt. Na mondom remélem nem a fegyveresekkel jön vissza, oszt lelőnek majd itt engem?! Aztán futva visszajöttek ketten, és a másik csaj is odajött, megmutattam neki is a képet, majd az is futni kezdett körbe körbe a boltban. Na bazzeg ez milyen, aki megnézi az fut? Egyszer csak aztán a nagy futás közben elkapott egy CD-t a sok közül és odafutott vele hozzám. Na végre! Bár szerintem ezt meg lehetett volna csinálni lassabban is, de hát ha nekik ez jó?!
Ezután ismét következett egy óvatos 16 órás utazás, aminek a végére már a halállistámon volt az összes kibaszott repülőgép tervező, mert vagy lábtér nincs, vagy ahol van ott szűk az ülés. Mire hazaértem Budapestre, gyakorlatilag azt sem tudtam hanyadikán van május elseje. Hát ennyi lett volna a koreai kirándulás. Vagy mégsem?!
